2012. november 24., szombat

Imre Flóra: L'adieu



letéptem ezt már tudhatod
az ösvény itt sötétbe téved
a rím tudja a mondatot
halott az ősz és várni téged

és várni itt a fák alatt
a Dunakorzó gesztenyéi
kis Lou egy levél sem marad
fekete-fehérre cseréli

az ősz az ősz a nyár hevét
kialszik minden nemsokára
a víz elfolyó messzeség
az ősz halott hó hull a fára

levert diófa bánata
az öröm ráadás a jajra
mi volt csak volt idő szaga
a szót sincs ami visszacsalja

az éj leszáll a rúd mihez
a csillagok vannak kikötve
halott az ősz a hó neszez
többé sose és mindörökre

2012. november 17., szombat

Simon Márton: Dal helyett II



ha egyszer a konyhaasztalra dőlve 
majd mélyen és üresen végre alszom 
váratlan fáradva el ahogy legjobban szeretek 
és majd csak a tévé ami lenémítva villog 
mintha álmodna helyettem és hírek lesznek benne 
valahol megint partra vetette magát 
néhány bálna de majd nem nézi senki 
ahogy a kép előterében a magányos riporter tátog 
szürke víz mögötte tanácstalan környezetvédők 
jól látszik hogy valaki lefekszik az egyik bálna mellé 
szinte hozzábújik mint aki aludni készül 
átlagos éjszaka lesz alszom én is végre 
mert többé semmi sem jut eszembe rólad 
csak marad a megírhatatlan szándék 
hogy kéne de már nincs mit 
így marad meg végül minden amit nem tudok 
a bálnák se tudják miért csinálják csak kell 
az érzések meg egyformák mint az állatok 
ott a nagyobb vizek íze áll majd kék csomagolásban 
az asztalon könyökömnél de eszembe sem jut többé 
milyen sós is egy test látod már az is nevetség 
ha csak vers marad belőled de akkor írni sem tudok már 
fekszem csak hirtelen fáradva el mintha úszás után 
mellettem hatalmas kék sötétség 
és a parton kinn a vizek lakói mind 
tehát a mélyben immár semmi sincs

2012. október 29., hétfő

Gergely Ágnes: Emlékezés egy szomorú férfira



Saját kezeddel ütnélek pofon, 
de az ütéshez nincs ma már jogom – –

hideg világban őrzöd önmagad:

a csönd, a billegő ezüstmadár 
a jégveremben borzadozva jár, 
s ha felvergődve rést lel valahol, 
leheletedtől földre hull a toll – – 
huzatot kap a boltos kapualj – – 
zsugorodik már nyárutón a gally – – 
egy éj alatt kilencet lép a hold – – 
s varasodik, de nem heged a volt – – 
ezért harminchat éve csak öregszel: 
szomorú kezed kinyújtottad egyszer,

de nem jöttél, amikor hívtalak – –

saját kezeddel ütnélek pofon, 
de a kezedhez nincs ma már jogom.

Gergely Ágnes: Szeretek várni rád



Eső kering az utcán, s idebent 
a lámpa körül gyűrűzik a csend, 
ahogy ülök és várlak. 
Nincs más világ: magamba búvom el. 
Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell, 
ilyenkor óriás vagyok, 
aki elég magának, 
lebegek fönn, a csont-palack felett 
és az sem érdekel, 
hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.

Ülök és várlak. 
Mióta várok így?

Emlékszem, meggyűltek az évek, 
feltornyosult a megvárattatás, 
közben mosoly fürösztgetett, közelség, 
jószó, szívesség és kézfogás, 
lassanként gyanús lettem önmagamnak 
s előrebukván a jövő felé 
(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön) 
belémfagyott a maradék lehellet 
és meggyűlöltem, akit várni kellett –

és most eszméletem hideg falára 
kikönyökölve nézek innét, 
s mint az igazi boldogok, 
a tétovázó ifjúságra 
s a lépteidre gondolok.

Te vagy bennem a bizonyosság, 
az önvédelem és a gőg, 
a különbség, az azonosság, 
a fejtartás mások előtt. 
Ha jössz, a padló is megéled, 
körvonalat kap a világ, 
a tárgyak előrefeszülnek, 
türelmük szétveti az ajtót, 
lebiccenő fejem fölött 
a lámpa lélegző virág, 
jaj, nézd, hogy szeretek, 
szeretek várni rád,

nézd, én, az egykori csavargó, 
hogy ülök itt, nyugalmi lázban, 
e mozdulatlan mozdulásban, 
ülök és várlak, várlak – 
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz, 
még felmutatlak a világnak.

Gergely Ágnes: A filozófus férj


Házassága második napján 
beleúnva a drága börtön 
gyönyörébe, így szólt Kovács úr: 
– Mi végre vagyunk a Földön? 
Kovácsné, megértő hitestárs, 
a konyhában egy gödröt ásott, 
– Mi végre? – szólt ő is busongva, 
és beletemeté Kovácsot.

2012. október 28., vasárnap

Lackfi János: Szemcse




Szemcse vagyok, egy lap 
kis anyajegye, 
belém törik Isten 
ceruzahegye.

Körtében kövecske, 
kiköpni való. 
Steril hullaszaggal 
tévéhíradó.

Temetetlen élet, 
elvermelt halál, 
lottyadt krumpli, répa, 
beteg csíra-szál.

Hogy ez mind nem így van? 
Bizony, meglehet. 
Majd akinek írtam, 
sajnál engemet.

2012. október 21., vasárnap

Tóth Krisztina: Szilveszter



Hát elkergettem ezt az évet is,
hónak öltözve most megy éppen el.
Tudom, hogy vagy, csak nem velem, nem itt,
de minden rendben mégis: létezel,

képzelt és fogható helyek
határán ott egy másik este,
és most, hogy gondolatban néztelek,
csupa idegent láttam benne,

de én is, ha a táskám kipakolnám,
csupa idegen holmi volna:
zsebkendő, kulcsok, elázott igazolvány,
egyáltalán, felismernél-e róla?

Mondanád-e cipőmről kapásból,
hogy az enyém? Tudnád-e, ahogy én egy
fogasra akasztott kabátból,
vagy még előbb, még mielőtt belépek?

Mintha tükörből nézném a szobát:
milyen tágas és ismerős idegenség,
nem lévő másik létem - át
kéne aludni ezt az estét,

aludnom kéne súlyos évekig.
Merülj, merülj, ne juss eszembe,
hogyha a nevem kérdezik,
ne gondoljak a te nevedre.

Závada Péter: Regresszió



Csak körvonal, pár elmosódó kontúr.
Nem gyújt bennem lámpát az érzelem.
Hájas homály dereng a ráción túl.
Mi bánt s miért? Nem látom élesen.
Mélyebbre kéne ásni, hol vakond túr,
problémánk gyökeréig, édesem!
Ha nem szeretsz, mért követlek bolondul?
Mért van, hogy napra nap beléd esem?
Bár lent e nyirkos gondolat-talajban
se látom majd sokkal világosabban:
hogy bántanál, mért nem veszem zokon?
Tán mégis fölfelé okos haladni
a fényre, túl  a vak tudatalatti
halmozta, néma földrakásokon.

Csukás István: Rövid életem megtoldom




Rövid életem megtoldom hosszú nyári délutánnal,
ami szárnyalni akar még belőlem, az itt is szárnyal,
hiszen kiderült, mint egy majdnem megfejtett keresztrejtvény,
hogy mindenhol megszületik a vers eleve elrendelvén,
a többi meg, nos, a többi itt marad lent a földön,
ami kimaradt a költeményből, azzal is illik törődnöm,
mert mohó és buta, szertelen, s nincs benne semmi szellem,
de hát bármily esendő, szeretem, s muszáj egy-két cselt kieszelnem,
hogy ne fájjon kicsiségem, s a kurta időn kétségbe ne essem,
vagyunk egy páran így e zölden habzó magányos égitesten,
amely a koporsónk lesz, de most lustán a nyárba fordul,
vele fordul a kert, fényt szürcsöl a klorofill, majd megbolondul
a boldogságtól, dagadt erekkel lüktet a fa, s mintha
vándorútra kelne, a szomszédból átkúszik a szederinda,
a kutya szőrös, bogáncsos pofájából sárga drágakő világít,
elnyel a mámor, s mélyül velem a határtalan öntudatlanságig,
bennünk a világ, s mi benne csücsülünk nyakig a világban,
mint a rég elfelejtett udvaron a napra kitett gyerekkori kádban,
a mostani udvar, mint derűs ripacs, a régire visszajátszik,
bár látom a csalást, de vele játszom, most már semmi se hiányzik,
ha mozdulok, velem mozdul fuldokló sóvársággal minden énem,
aki voltam s akit elhagytam, ahogy az szokás, úton és útfélen,
s visszanézhetek megnyugodva, vissza is látok apámig, anyámig,
e kifogyhatatlan nyári délutánból küldhetek nekik is egy sugárnyit,
s a többinek is a föld alá, a halottak elporladt szemhéja megremeg,
száj nélkül súg a rög: veled vagyunk, ne félj, mi örökké veled,
fordíts hátat bátran, mert szeretnek, s szívemben ne legyen kétely,
nyakamban pányva, s ne csak azt merjem, amit más is merészel,
súlytalanabb már nem is lehetne, ami végül leránt a földbe,
futólag pillantok erre-arra, ez volt az egész, kevéske nyári zöldre,
és mégis és mégis, legalább próbáltam az öröm ujjhegyén megállni,
nincs szebb, mint az élet, és nem is érdemes szebbet kitalálni!

Szabó T. Anna: Elhagy


Elárul és elhagy.
Kilök magából és elhagy.
Önmagát adja ennem és elhagy.
Ringat és elhagy.
Talpam simogatja, fenekem törüli,
hajamat fésüli, elhagy.
Orrom az illatát issza, ölel:
„Soha nem hagylak el!” Elhagy.
Áltat, mosolyog, súgja: „Ne félj!”
Félek és fázom, és elhagy.
Este lefekszik az ágyra velem,
azután kioson és elhagy.
Nagy, meleg, eleven, fészekadó,
csókol és dúdol és elhagy.
Cukorral tölti a két tenyerem,
tessék, ehetem: elhagy.
Sírok és ordítok, úgy szorítom:
foghatom, üthetem, elhagy.
Csukja az ajtót és hátra se néz,
nem vagyok senki, ha elhagy.
Várom, ahogy remegő kutya vár:
jön, ölel, símogat, elhagy.
Ő kell, mert nélküle élni halál,
felemel, melegít, elhagy.
Ketrec a karja, de ház az öle,
vágynék vissza, de elhagy.
Egy csak a lecke: nem ő vagyok én,
idegen, idegen, elhagy.

Ott a világ, lesz más, aki vár!
Lesz majd benne, kit elhagyj.
Csukd be az ajtót, vissza se nézz:
várni a könnyebb, menni nehéz,
lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul,
mindig lesz, aki vár, aki fél,
mindig lesz, aki vissza se tér,
megszül, és meghal, és elhagy.

Imre Flóra: Mélységi mámor



nos azóta nem veszek levegőt
csak lebegek a szemed tengerében
zöldet kék vált naparanyozta zöld
áttetsző égkék ringat észrevétlen

hangod mélysége súlyosul fölém
izzón világos és átláthatatlan
föntről valami éles tiszta fény
zöld-kék téren át képtelen magasban

egyetlen zárt légbuborék vagyok
testet öltött felületi feszültség
a mélytengeri búvár angyalok
játéka tehetetlen gyönyörűség

és várakozás fojtó fájdalom
hangod és szemed tengerem napom

Aletta Vid: Száműzetésben




Hajózzunk át a csatornán,
vigyük, amit lehet,
egy kosztümöt, pár konzervet,
egy Babits-kötetet,

a papírt, hogy hol a hazánk,
ki szült, hogy nevezett,
és szótár kell majd, kettő is,
nélkülük nehezebb,

és vinni minden emléket,
mit régen feledett
ez a gubancos tár, most mind
testszerte bizsereg;

mi voltam? Már senki se lát.
Azonosságom kétes.
Hajón ülök. S az odaát
elér, itt lesz, bevégez.

Háy János: Öklődök



Öklődök. Keserű epe a számban.
Nem tudok dönteni,
ezért vagyunk hárman.
Kilépni onnan, ahol fognak,
belépni oda, ahol várnak.
Vesztek, ha így, vesztek, ha úgy,
és mindenki veszít, ha maradunk
hárman összezárva.
Öklődök, keserű epe a számban.
Mikor leszek egyedül,
mikor leszünk ketten,
meddig maradunk hárman.

2012. október 11., csütörtök

Baka István: Itt




Itt minden gyom örül a délnek, 
hogy nem kell másra vetnie 
parányi árnyát. E vidéknek 
holtan se lennék semmije.

Minden bokor magának térdel, 
esdvén az Istentől esőt, 
s ha küld – kuporgatja a tócsák 
ezüstfilléreit a föld.

S azt is tudom, mindegy e tájnak, 
leszek vagy nem leszek jelen; 
csecsemő arcáról a légy: 
elröppen emlékezetem.

Csontjaimmá szikkadt magányom 
nem mállik szét soha e földben, 
a kiürült jövőbe lépek 
mégis, hogy sorsommal betöltsem.

2012. október 9., kedd

Kántor Péter: Megszokod...



Megszokod, mint a falu a harangot. 
Összenősz vele, mint faág a törzzsel – 
e rossz bohózattal, melyben mint kerge özvegy, 
lúdtalpain a halál körbe-körbe szökdel.

Tűz van, esküvő, temetnek, születnek, 
kitekerik a csirke nyakát levesnek, 
botrány! bolondság! – sírnak és nevetnek, 
szaladj játszani! – mondják a gyereknek.

Szaladsz és elesel. Megütöd magad és fáj. 
Vagy megütöttek? Te ütöttél? 
Fordulnál vissza? Fogadkozol? Elbújsz? 
Ugyan már, hova szöknél?!

Majd profitálsz lüktető sebeidből, 
harci szekered a mezőre hajtod, 
megdermed hátadon a sós verejték, 
s látod, ahogy árnyékod túlnő rajtad.

A csábító leszel és az elcsábított is – 
hogy ne legyen olyan árva az árva. 
Egymást szorongatják vadul a vágyak, 
s mindenki máson át marad magára.

Lebontott kályha füstje száll utánad, 
egy régi fásládának vallanál szerelmet, 
de jussát követeli minden új nap – 
tapsolsz a mának és a tegnapot elejted.

Megszokod, mint a falu a harangot, 
egymás után sírni, nevetni, sírni, 
ne kérdezd, hogy mi végre, mire kellett, 
hogy minek is kell sort sor után írni.

2012. szeptember 29., szombat

Juhász Gyula: Milyen volt...



Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Nemes Nagy Ágnes: Sic itur ad astra



Ezekhez képest szent vagyok, 
nem érhet semmi vád, 
még lassan istenné leszek, 
ha így tart a világ.

Garai Gábor: Töredékek a szerelemről


Ki megvigasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hazug voltál, hiú, hitetlen?
Vakmerőbb, mint a képzelet!

Hová hullsz? Én meszes közönybe.
Nincs áhítat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.

És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.

           *

Lehet, csak a hibátlan testedet
szerettem, s föltárult, elengedett
szépséged gyújtottam ki a szilaj
szenvedély képzelt lángcsóváival?
Lehet, hűséged, vadságod csupa
varázsolt rongy volt, festett glória:
én rádbűvöltem rajongón - te csak
eltűrted jámbor hóbortjaimat?
Lehet, hogy így volt.
                     Akkor is neked
köszönök mindent - s elvégeztetett.
Fönntart még a tőled vett lendület.
Már semmi sem leszek tenélküled.

          *

Immár aligha változom meg:
minden vonásom végleges.
Mi eddig eszmém s mámorom lett,
eztán sorsom törvénye lesz.

          *

Aláaknázott terepen
lépkedek feszes nyugalomban.
Dühöm csak jelentéktelen
legyek dünnyögésére robban:
a folytonos életveszély
morajától szemem se rebben;
minden reményem benned él,
halálomnál véglegesebben.

         *

Mire megszüljük egymásnak magunkat,
kihordunk annyi kínt, kívül-belül,
hogy elszakadni egyikünk se tudhat
többé a másiktól:
                        feltétlenül
valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. -
S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,
fele bánatod én veszem magamra,
és bűneid felét is vállalom.

        *

Mióta szeretlek, eszméletem
minden percében rád emlékezem,
álmomban is te őrzöl meg talán,
rólad tudósít munka és magány,
veled lep meg hajnalom, alkonyom,
s hozzád megyek, ha tőled távozom.

        *

Nincs itt más lehetőség:
lélek-fogytig a hűség
szálai két szeretetnek
végképp összeszövettek...

        *

És Penelopém vár odahaza,
szövi a remény álom-szőnyegét.
Nincs termő nyara, kacér tavasza,
néki ez a telt öröklét elég,
hogy el ne múljék tőle a varázs,
mit érkezésem, a bizonytalan
sajdít belé, s a halk vigasztalás,
hogy csak őérte őrzöm meg magam.  

2012. szeptember 22., szombat

Jónás Tamás: Jegyzik az álmokat


Azt, aki nekem tetszik, feltétlenül elhanyagolom.
Félek tőle, de inkább tudom: nem lennék méltó párja.
Csak tápláléka lehetek bármi szépnek, áldozata.
Ha meg tudom tenni, hogy nem kívánom, már jól szeretem.
Nem viszem haza, nem leskelődöm utána, elkerülöm.
Nem mutatkozom be neki soha, ne tudja, ki vagyok.
Nem zaklatom telefonon, és nem követem az utcán.
Nem ábrándozom róla – talán jegyzik a vágyakat is.
S használom mégis: vele törlesztem titkos tartozásom.
Legfeljebb verseket írok róla, de soha sem neki.
Elfelejtem arcát, sorsát, nevét, álmom se adja ki.
Világok pusztulásán néma tanú: készülök rejteni őt.
Vihart teremtek, hadd tévedjenek el
bennem az őt
keresők

Jónás Tamás: Tárgyak


Kezdjük talán a tárgyakkal. Ugyanis azok
könnyen megfigyelhetők, mert mozdulatlanok.
De elsőre ne akarjunk túlságos sokat,
vizsgáljuk meg mindössze a boldogságukat.
Ember, állat, hogyha retteg, moccan, megremeg,
akár kiált, akár nyüszít, mondja: ,,szenvedek!”
Fáj a világ, ér elpattan, hangszál megszakad,
akik élnek, azt akarják, ők is fájjanak!
De a tárgyak állnak itten, az asztalomon.
Hiába pöckölöm őket vagy vigasztalom.
Csak állnak, csak néznek, vagy még azt se: kataton,
legalábbis annak látszik ez a nyugalom.
Jobban tűrnek? Jobb a börtön? Vagy csak boldogok?
Több igaz közt igazabb, mi egyszerűbb dolog.
Melyik hát az egyszerűbb: a boldog vagy a rab?
A rab, az már szétesett, a boldog egy darab.
Vagy a rabot még a remény, elnagyolva bár,
összetoldja, s mint rongybaba, szabadságra vár?
Aki boldog, szertefoszlik, minden ő lehet?
Boldog tárgyak, élőlények így hát nincsenek?
Figyeljük a tárgyakat! Mért mozdulatlanok?
Koordinátarendszerétől függ, hogy ki mozog.
Úgy látom, hogy nem moccan, csak egy alakja van.
S ha ő mozog, én meg nem? Tán ő boldogtalan?

2012. szeptember 15., szombat

Kányádi Sándor: Ahogy



ahogy tenyered homlokodra 
ellenzősíted meg-megállva

ahogy el-elmagányosodva
meg-megállsz egy-egy éjszakára

ahogy az üres polcra bámulsz
s nem hiányoznak már a könyvek
ahogy reggelente az ágy húz
és nem fölkelni volna könnyebb

ahogy otthonod még hiányzik
van-e otthonod igazában?
ahogy a szó is el- s kivásik
az otthonokban most lakás van

ahogy nyelved a rímre rájár
mint ujjaid a billentyűkre
ahogy foncsorosodva már-már
arcod lesz tükrödnek tükre

ahogy a tűznek csak a korma
senki senkinek számadással
ahogy elfacérul a forma
s a múzsa markát tartva házal

ahogy az ismerőst felejted
s az ismeretlen ismerősül
ahogy a rég magadba-rejtett titok
veled öregszik, őszül

ahogy az isten észrevétlen beléd épül
minthogyha volna
ahogy te is valamiképpen vagy a ház
és annak lakója

ahogy az erek, mint a húrok
aztán csak száll, elszáll a lélek
vagy sortűz nyomán tovasurrog rajban,
akár a seregélyek

Kányádi Sándor: Tárgyak



A tárgyak lassan fölveszik
vonásaink, szokásaink.
Hozzánk lényegül ágy és asztal,
bensőnket őrzi, kitapasztal.

Kanál, pohár, villa és csésze
lesz az embernek alkatrésze.
Lassan a testünk oda fárad,
hogy a szék tekint bútorának.

Képek, lemezek, könyvek, szobrok,
féltve őrzött, meghervadt csokrok
szövetkeznek a fallal, s végül
a négy fal, lopva, belénk épül.

Elorozzák tőlünk a vágyat,
megunnak, később ki nem állnak,
zsigereinkkel összejátszva
juttatnak majd egyszál deszkára.

2012. szeptember 14., péntek

Tandori Dezső: Ami másokra tart



Ami másokra tartozik, már mindent
megírtam, épp írom, meg fogom írni.
Létem papírnyi,
senki ne akarjon egyéb találkozásra bírni.
Köz közeg az: nem bomlott és nem is szent.

De mert az írás nem irodalom csak,
s egyével a másába minek rontsak
– feledjük hagyományunk,
mely szerint földi valónk… égi másunk…
létem rákényszerít, hogy osztályozzak.

Mit látok? Különbség teendő
esetleges másság s oly lelki bendő
közt, mely úgy felemésztene
– épp – téged (engem), hogy végül tényleg semmije
ne látszana, valóban, hantomon füvem nő-

jön legföljebb, szép fű. Mely tisztelendő,
de senkinek nem árthat.
Nem képez konkurrenciákat,
és a többi. Nos, érdektársaságot, más ilyen „családot”
különböztess meg attól, ami pusztán

lény-idegen, a maga léte folytán,
de külön jót vagy rosszat nem akar.
S így tovább. Továbbá el kéne tűnnöd magad javára is hamar.

Tandori Dezső: Az iskola vége



Nem tudok többé úgy szeretni,
ahogy valamikor szerettem:
várni, elérni, hagyni, veszni,
a szív ilyenre meg se rezzen.

Végkifejlet kifejezésre
szemekből villanó riadt fény:
felület inkább, de mi végre?
Legalább ennyit kifejezvén:

angyalokról mit tudhatok,
így maradtak a madarak.
Nekem is valami valót!
Választgatom a lovakat,

járkálok egy csatorna mentén,
nevét egy holt poéta adta,
sült krumplim köpködöm, eresztvén
olcsón bordóit a falatra:

„Ön ugyanaz marad! Akár-
mi körülményen! Ön valóban
konzervatív!” – „Szeretem…!” Áll
a múlt – „Nagyon…!” Valós, valótlan.

Tandori Dezső: Rossz




Rossz cigaretta, rossz bor,
ugyanaz a nap sokszor,
más ennek mind örülne,
én is, én is, körülbe:
csak bármi ez, körülbelül
az, csak ami, nem lényegül
sehova át, maga magát
vonszolja, vonszolódom,
örüljek bármi módon.
Ők nincsenek, ők nincsenek,
vagy a világ így lett kerek?
Dobogtak, szálltak, s kiderült:
az van meg jól, ami elült,
ficamodás, egy rándulás,
valamire valami más,
a levegő tollazata
borul rájuk, haza,
a Nagyobb Semmiség Madár
szárnyat rájuk kitár,
fényképek néznek, idegen
madárarcok, velem
ők maguk, szinte egyre megy,
sérthetetlen a kegy,
amit megkapok révükön,
nem kell félni, mi jön,
csak megy, megy az idő,
se én,se ő,se ő,se ő.
Talán megnyugtató.
Az élet erre volt való.

Pablo Neruda: 17. szonett


Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő
vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:
úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző
dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,
és virágai fényét magába rejtve hordja,
szerelmed tette, hogy testemben él sötéten
a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,
gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,
így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,

csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,
oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,
oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.

2012. augusztus 25., szombat

B.Radó Lili: Emlékszel?



Emlékszel még a napra, amikor 
először hajoltál tükrödhöz közel, 
hogy jobban lásd rémült szemed alatt 
a szarkalábakat?

Emlékszel még az estére, amelyen 
először fordult mellőled a párod 
sétaközben idegen nő után?

Emlékszel az autóra, melyben ültél? 
Előtted egy fiú meg egy leány, 
s míg átsuhantak a Via Appián 
egy csók csendben megült a leány hajában.

Te már ezentúl mindig harmadik vagy. 
Te már ezentúl mindig hátul ülsz. 
Te már nem látod kettesben a tengert.

2012. augusztus 17., péntek

Rakovszky Zsuzsa: A trónfosztott királynő


Legyenek átkozottak… Hogy ezt tették velem…
Igen. Volt énnekem szép lakásom, mindenem:
az a gyönyörű váza, az a két drága szőnyeg…
Most meg nézzen körül… de nem az én szégyenem,
nekem nincs bűnöm ebben. Minden annak a nőnek
a lelkén szárad. A bíróságon, tanácsnál –
mindenfelé csak az ő pártfogói ülnek.
Van egy kislányom, egy hétéves kis virágszál –
ő elvette tőlem, az én kis gyönyörűmet.
„Én, bírónő, hogy én? Egy szó ebből nem igaz!
A gyereket, hogy én, bezártam a fűtetlen
lakásba? Ezt meri hazudni, a ribanc?
Itt ez a gyönyörű kis nyaklánc – őneki vettem!
Meg kistáskát, tükörrel…” „Nézd, mit hozott neked
anyád!” így hívogattam, de ő, szegényke, csak néz
és bújna el előlem… az Isten verje meg
azt a nőt, amiért így megmérgezte a lelkét!
„Hogy én? Soha! Esetleg a szívem miatt talán… Rossz
a szívem… De különben? Soha! Már lánykoromban,
megmondhatja akárki, egy csöpp nem ért a számhoz,
borzadtam tőle. Ezt is csak az terjeszti rólam!”
A gépíró kisasszony! Senki és semmi nem
volt jó neki, csak a más asszony férje kellett!
Isten meg ne bocsássa, amit tett énvelem –
csak elnézem, hová juttatta azt az embert:
rendőrrel vitet el, hogy ezzel fenyegessen,
engem! nem, ez nem ő, ez tőle sose tellett,
az én jó férjemtől – hogy szeretett, Úristen!
„Csak azt nézd, tetszik-e”, azt mondja, „azt veszed meg,
amelyik tetszik, ne az árát nézzed, a pénz
nem számít!” Gyűrűt is vett, meg azt a drága brosstűt
– kis őz, rubin szemekkel –, rám költött egy egész
vagyont aznap… A ringlispílre is fölültünk…
Hogy sikogattam! És a hasamban mintha lepkék
repdestek volna… néha a föld zúgott fölöttünk,
talpunk alatt a felhők… és aztán nyert nekem még
egy sárga gipszlovat… Csak nevettünk és nevettünk…

Ez egy ősrégi fénykép… Itt láthatja, milyen szép
kislány voltam. Csodámra jártak… A nagyapámnak
a szeme fénye voltam! Mindig jött reggelenként:
„Gyere, kis csillagom, megnézzük a kacsákat!”
Mentünk, remegtem a fehér kartonruhámban,
még nedves volt a fű, a nap csak pár perce jött fel.
Egészen szőke voltam – el sem hinné, ha lát, ma
milyen vagyok… de minden sötétebb lesz idővel.

Most gunnyasztok a sárgás, lassan hűlő homályban,
körül, amim maradt: a kopasz padló, a két szék,
az ágy, csikkek sötét, kerek nyoma az ágyon,
fölötte, ott, ahol egy sudár angyal kísért két
göndör, kövér babát egy korhadt deszkaszálon
a vízmosás fölött, most fehér négyszög, a hűlt
helye – benyelte egy lyuk, akár a nagykabátom
(minek nyáron kabát?) vagy a váltás ágyneműt,
a piszkos ablakon át szivárgó, gyönge fényben
ülök, várok: a Nap bujkáló, sárga pont,
felleg-fényképezőgép nyílása, hogy bemérjen,
mozog egy felleg-arc előtt. Aztán a hold
a szürke plédbe éles lyukat éget. A lombok
sötét közén sugárzó vízfej fúrja magát át,
az ablakon parázsló kísértet les be, fojtott
vihogás emeli, míg elhagyja a párkányt,
inogva láthatatlan rúdján. Jeges befőtt
később, úszkál szivárgó levében tejfehéren,
majd egy szem altató, és lassan hátrál a köd
magas polcán, ahol többé már el nem érem.

Ma itt járt a hugom – többet nem engedem be.
Órákon át – de mintha a fogorvos fúrója
csiszolná az agyam, vagy mintha az én fejembe
átplántálnák a más szemét – csak mondja, mondja,
hogy a világ, hogy az majd mit szól – azt a világot,
amiről ő beszél, megtarthatja magának!
Az a világ igaz valómban sose látott,
az mindig csak merev szabály és puszta látszat
szerint ítél – nem, én már elég sokat megértem,
hogy tudjam: arra nincs út, ott csak az őrület van.
Ülök, várok, tudom: el fognak jönni térden,
hogy megkövessenek, vagy Nap és Hold felkel értem –
ami rajtam esett, nem maradhat bosszulatlan.

Rakovszky Zsuzsa: Narkomán




Na és helyette? Mondd, mi van helyette? 
Ami másnak? Ahogy elnézem őket 
utcán, buszon – gyanakvóak, gyűröttek –, 
hát mit mondjak, nem úgy fest köztük egy se,

mint akit mindjárt szétvet az öröm, mert 
nem szokott rá, vagy a boldog tudattól, 
hogy hétből öt napon hajnali hattól 
sajtot mérhet, írógépet püfölhet,

ágytálat hordhat… Persze, az eredmény: 
megtérni este meghitt otthonomba 
– másfél szoba panel – a balkonomra 
muskátlit ültetnék, egyengethetném

a szőnyeg rojtjait… ott learatni 
munkám gyümölcseit, na igen, az már 
valami… Jó, van még más is: tavasz, nyár… 
Meg csicseregnek a kismadarak – mi?

Meg szerelem. Az van még csak nagyon. 
Pont én ne tudnám? Akkor kezdtem el. 
Bámulod a plafont, nem érdekel 
semmi, csak az a rohadt telefon,

hogy az szólalna meg… Hét óra, fél nyolc – 
a nap az istennek nem érne véget. 
Amire nézel, mint a sósav, éget… 
Aztán egyszer csak azt mondtam, elég volt.

Hát így. De jó, mondjuk, viszontszeret, 
vagy pláne elvesz, és? Pár hónap múlva, aztán 
már csak minden szentévben nyúlna hozzám, 
nem nő volnék – valami átmenet

a Szűzanya meg egy öreg hokedli 
közt. Én ne tudnám? Otthon is csak ez ment. 
Na és ha ezt sínylem most? Én fizessek 
ezért is? Én akartam megszületni?

Talán magamtól csatlakoztam ehhez 
a játékhoz? Mégis, mikor fogadtam 
én el ilyen szabályt: kínlódni hatvan, 
hetven évig, és közben jó, ha egy perc

öröm nagynéha? Én – mindegy, ha csaltam, 
hát csaltam, ha más módja nincs: de most, 
ha akarom, százból százszor pirost 
vet a rulett itt a köztiagyamban…

És mit vesztek vele? A szép öregség? 
Mikor a vízbe aprókat kavarva, 
mint egy üvegvázát, magasra tartva 
turbános teknőc-fejem, hogy a festék

le ne ázzon, a napi ötven hosszom 
rónám szorgalmasan faltól-falig, 
s nyolcvan fölött hetvennek még alig 
néznék ki? Aztán – töppedt öregasszony,

protézis a pohárban, csillogó cső 
etetget, a vénám körül merő kék- 
zöld folt a bőr, mintha láng nélkül égnék, 
zsugorodom – s sehol az ápolónő…

Baj, persze, semmi – majd élnek tovább a 
génjeim vagy a tetteim – tudod kit 
vigasztal ez? És élnek, jó, de meddig? 
A kozmosz, olvastam, zuhog magába,

vagy tágul, nem mindegy? Ezt elviselni 
tiszta tudattal? Azt, hogy nemhogy én, de 
a Föld se lesz, meg ég se, hang se, fény se: 
semmi, csak híg semmi, vagy sűrű semmi…

Idő se lesz. Idő különben sincsen. 
Tudom, láttam: akkor. Ahogy a nap 
elérte, a kehes konyhai csap 
fénylett, mint egy madárfejű kisisten,

a csőrén kitüremlő, kicsi körtét, 
a csöppet lassan érlelte a súlya, 
a gyönge vízszár nyúlott vékonyulva, 
de mielőtt elpattant – egy öröklét

múlt el, amíg néztem, és úgy éreztem, 
hogy a világ megoldása bekattan: 
hogy Isten: az öröm. Cseppben és csapban 
ő csillog, és semmit nem tudsz, ha ezt nem.

Rakovszky Zsuzsa: Béka




Ott volt reggel a kert 
végében, a lyukban – az este kotortam, 
alagútnak, a földet átfúrni – hevert 
szürkén, kocsonyásan a fűben, a porban.

Akár valami kő. 
Hideg árnyba fakult hasa sárga-fehére. 
S láttam a nyakán kanyarogni elő 
valamit seszinű-ragadósan – a vére?

Tudtam, hogy drót, hogy akna, 
puskák szegik el idefent a határt, 
s nincs út, csakis így, lefelé, a szabadba: 
csak szűk csövön és égő kövön át,

a túlnan lemerült fény 
kék foltja felé törekedve – de éjjel 
följött a lejáratot őrzeni szürkén, 
holtan, puhacsontu parányi kezével…

Pedig még alig ástam! 
Villog föl a porból az éles üveg. 
Nyeli vagy köpi vissza a fényt a hibátlan 
gömbhéjon a tócsa, a járda, a gyep.

2012. augusztus 14., kedd

Rákos Sándor: Magányban



Ide, a hegyekbe menekültem,
ide, hol senki nincs körülöttem,
ide, hogy megtudnám végül
– híván en-lelkemet segítségül –
mit akar velem a nagy Akarat,
ki fölemel s elejt világokat,
ki egykor sorsomat fölkarolta,
dobván portestemet a pokolba
s ki, épp mikor látszom emelkedni,
most készül lelkemet porbavetni.

2012. augusztus 8., szerda

Nem vers, de hangulat

Én pedig, aki nem azért jöttem, hogy a törvényt eltöröljem, hanem hogy azt betöltsem, azt mondom nektek: igaz, a művészethez való erőt abból a földből kaptad, amelyik kidobott magából - de a művészet nem az erő, hanem a mű, amit az erő létrehoz. A nemzeti elem eszköz lehet csak - a mű mindig abszolút valami és aki igazibb, jobb erőkkel indul, legföljebb több esélye lehet, hogy megközelíti ezt az abszolutumot, mert nem azért adta neked a fekete föld a te szemed, hogy visszaforgatva lesüsd a földre, hanem hogy a kék és tiszta eget nézd vele, aminek nincsen határa, mint az országoknak. Örülj az erőknek, amiket útravalóul adott fajtád - de ne felejtsd el, hogy mire adta; a nemzeti földből felszívott nedveket nem muszáj okvetlenül piros-fehér-zöld pántlika alakjában kihúzni a szájadon, két perc múlva, mint a csepűrágó teszi. Más útja van az erőknek - és egyet soha nem szabadna művésznek elfelejtenie: hogy szemedet, szádat és orrod szülődtől örökölted, de van valami, amit nem örököltél senkitől - ezt a valamit, ezt a mindent, amit így mondasz: én. A világ, művésznek, akkor kezdődött, mikor ő született, ez a szó - nincs apja, nincs anyja, nincsen fajtája és nemzetisége. A többit bízd a természetre, majd elvégzi helyetted - keressd emberben az embert, művészetben pedig a művészetet - s annak megállapítását, hogy magyarul, magyarán kerested, bízd te csak rám s az utókorra - te akár ne is tudj róla. Ha szónok vagy s állasz a dobogón: adjon neked lelket és erőt a gondolat, amit közölni akarsz - s hogy kezed lendülete hogy segített közben s hangod ereje és szemed tüze milyen volt, míg beszéltél, mennyire benne volt a fajtád, a fajta összegyűjtött energiája - arról te ne tudj. Mert ha tudsz róla s akarsz tudni róla: bizony mondom neked, elvész a gondolat s marad a puszta gesztus, üres hang, hazug frázis. Éppen ezért, úgy tűnik nekem az olyan művész, aki dicsekszik vele, hogy ő alkotás közben sohase felejti el magyar mivoltát - mint az együgyű és ostoba ember, aki tenyerére ülve akarja megmérni magát súlyos-e - vagy mint a hazug és szemérmetlen, aki azt mondja: most alszom, nem hallom, mit beszélsz. Ti nem akarjátok elfelejteni, hogy magyarok vagytok - és mégis azt hazudjátok, hogy az Abszolút Szépet és Abszolút Igazat keresitek, az Eszmét, amiért meg lehet halni? Én meg szeretném elfelejteni tökéletlen szememet, amivel látom, tökéletlen fülemet, amivel hallom a szépet - és szeretném elfelejteni a szájamat és a szavakat, e tökéletleneket, amikkel dadogva és erőlködve leírni próbálom nektek azt, aminek nincsen fajtája, nincsen nemzetisége, amit úgy hívnak, hogy ember.
Karinthy Frigyes

2012. augusztus 7., kedd

Bella István: Mégis




Lemállik rólam a lehet. 
Szerelmeim elrongyolódnak. 
Lassan meztelenebb leszek, 
mint a hívogató holtak.

Mégis, magam el sem fedem, 
hagyom, hogy a szívemig lásson, 
aki akar, azt szégyellem 
csupán: tűröm, hogy megbocsásson.

Vesztőhelyszáj. Bakóölek. 
Minden szó egyéb és csak talmi. 
Itt már meghalni se lehet. 
Ebbe már bele se lehet halni.

Csak múlni, mállni, lassan elhullni, 
levelesen, ahogy a zápor 
laskáll, pereg, foltokban hullik 
rozsdás ég horpadt bádogáról.

Bella István: Esős, esteli szavak



Óráját fölhúzom este – társnak. 
Szívdobogását hajnalig 
hallhassam, mint annak a másnak, 
aki már nem velem lakik,

ki szuszogását másnak adta, 
fényei, ébredései 
– mintha nem is kelne a nap ma – 
nem nekem kezdenek fényleni.

Verítékzik vaséjt a reggel, 
vasporizzadtság kiveri, 
vakog az asszonyidőember, 
s belőlem hullanak percei.

Estéll, esőz bennem a nemrég, 
mesél, de szuszog, mostoha. 
Úgy alszom el, mintha nem lennék. 
S nem ébresztene csak – soha.

Bella István: Az ég falára


A gaz, ami a sírjukon kékell,
az ég, ami sírjukból terem,
megtermi külön életével
ami még bennük végtelen.

Így tanulok én is halkulni,
leszek csönddel, éggel teli,
és nagyon, nagyon földöntúli,
és nagyon, nagyon emberi.

2012. augusztus 2., csütörtök

Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi ekhóhoz



Óh, Tihannak rijjadó leánya!
  Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
  Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
  Egy magános árva szív.
  Egy magános árva szív.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
  A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
  Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
  Verd ki zengő bérceden.
  Verd ki zengő bérceden.

Zordon erdők, durva bércek, szirtok!
  Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
  Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
  Egy szegény boldogtalant.
  Egy szegény boldogtalant.

Akik hajdan jó barátim voltak,
  Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
  Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
  Bár hozzájok hív valék.
  Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
  Olly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
  Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
  Szívem bús panasszait.
  Szívem bús panasszait.

Lilla is, ki bennem a reménynek
  Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
  S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
  A tenger kínok között.
  A tenger kínok között.

Óh, van-é még egy erémi szállás,
  Régi barlang, szent fedél,
Mellyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
  E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
  Melly megháborítana.
  Melly megháborítana.

Abban, gondolom, hogy semmi jussal
  Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
  Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
  Ember és polgár leszek.
  Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel
  Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értelemmel
  Bölcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
  Könnyezem le napjaim.
  Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg. E setét erdőben
  A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
  Fellelik sírhelyemet:
S amelly fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
  Szent lesz tisztelt hamvamért.
  Szent lesz tisztelt hamvamért.

2012. július 28., szombat

Parti Nagy Lajos: Pékszombat



Hogy kellenek a szombat reggelek,
hol csigatelve szívem és a szám,
hol kávé brummog, hogyha felkelek
helyettem is, ha nyelvem lomha tán.
Hogy kellene a harsány napsütés,
csíkos terasz egy portugál hotelben,
ropogtatnánk a cukornádat és
szájon csókolnálak a fotelben,
a szádnak boldog pékillata lenne,
és pékfiúcskák sürögnének benne,
épp rollniznának valami csudát,
s mint kakaó a kakaós csigában,
úgy forogna a boldog csönd a szánkban,
csak lusta nyelvünk járná át meg át.

2012. július 26., csütörtök

Nemes Nagy Ágnes: A szomj


Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
- Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó húsod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg)
magamba mind, mohón, elégítetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
- De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen. 

2012. július 24., kedd

Petri György: Most éppen itten


Most éppen itten nem vagyok sehol,
pedig szeretnék lenni valahol,
szerettem volna lenni, de soha
nem lehettem, és időknek soka
pereghet el, foglyul ejtett homok,
önforgató clepsydra, senkisem
voltam, leszek, bár néhanap vagyok,
vagy lenni vélek, mint a jégcsapok,
ahogy csöpögve hűtik a Napot.

2012. július 23., hétfő

Petri György: "Jövőkép"


Nagy kérdés: hogy lehet tovább
rontani a javíthatatlant;
a körülmények mostohák,
s alulról fűtik már a katlant.

Egy rossz ötlet egyszer „bekattant”,
lendkerék forgatja magát;
tudjuk mindennek az okát,
megbontjuk a megbonthatatlant –

Mint a bohóc vagy mint a pék,
mindenki tudja szerepét,
ki zsemlét süt, ki viccet el

– nagy mulatság lesz így az élet –
miért is van, hogy mégis félek?
Kérdezek. Senki nem felel.

Petri György: Ábránd


Szeretnék klasszikus, lezárt
rendet vinni a pusztulásba;
remény a jóra: már kizárt.
Haljak meg úgy, hogy más ne lássa.

Sors bona, nihil aliud.
Aki majd csontomat kiássa,
annak üzenem: ide jut
Isten mindegyik képe-mása.

S mennyország azért nem lehet,
illetve nem szabad, hogy légyen,
mert a dögletes szeretet
velünk maradna mindenképpen,

visszája sem kell: a pokol
(abban volt-van-lesz némi részem
– deszka nyüszít a láncfűrészen) – – –

készületlen s mindenre készen
üldögélek a napsütésben
jöjjön a megváltó sehol.

Petri György: Ballada


Egy párkányon álltam,
öt emelet magasban.
Fekete lomb között
az éjjeliőr zseblámpája bujdokolt.
Hunyorgott tűrhetetlenül
ez a földszinti hold.
Láttam már, milyen:
test, ha puffan
a kőre,
hasüregbe
lökődött lábakat.
Elengedtem az ablakkeretet.
Hátamnak feszült a szoba.
Tisztázatlan viszonyok,
pillantások dagálya,
félkurvák tekintetének
hánytató hintalengése.
Kivizeltem az ablakon,
a lombra.
Kijózanodtam.
A lámpafényben
álombeli mondattá vált a mély
kút, hol víz csillant.
Ölelgettek és hangoskodtak,
ajándékozó karok fogtak át,
ellepett a feszélytelen gyalázat,
valaki megváltott.
De azóta
járda szélén, tócsából…
– most már folyton:
a sötét suttogás.

Petri György: Horatiusnak rossz napja van


A szeretettel nem tudok mit kezdeni – – –
Tartsanak el, és hízelegjenek,
de ugyanakkor hagyjanak békén,
küldjenek pénzt postán.
Azt is unom, hogy hízelegjenek.
Veszítsenek el nagyobb összeget az utcán,
amit én majd véletlenül megtalálok.
Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,
hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam
valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél.
Irassák rám a házukat, és haljanak meg.

Petri György: Mintha




Mintha ez a nyár nem nyár volna
nap helyén kopasz fej lángolna
mintha e könnyű vászonöltöny
volna tikkasztó párabörtön
mintha fuldokló buboréka
a vízről elpattan egy béka

Petri György: Krízis


Háromhete alkonyodik,
nem tud lemenni a Nap,
Isten torkán keresztben,
mint egy csirkecsont,
megakadt.

Próbálja lenyelni,
próbálja felköhögni.
Eredmény semmi.
Hívták konzíliumba
a leghíresebb orvosokat.
Testületileg
hümmögtek, harákoltak sokat.
Tragikus redőkbe
vonták homlokukat,
diszkréten átvették a
degesz borítékokat.

2012. július 22., vasárnap

Petri György: Invokáció


Eltávolítom írógépemről a Napot.
Fölemelem papirostul a gépet,
hátradöntöm, és lecsusszantom róla.
Most ott hever a zöld abroszomon.

Aztán ülök a széken – fázékony úszó,
aki féli a hideg vizeket:
úszás borzongatában. Tényleg fürdő-
ruhában ülök. Nyár van.

Künn a kertben Maya fehér ruhája
függ a zsinegen. Maya másutt
s egy más színű ruhában függ
az adott körülményektől. Őrá várnék

most ebben a szobában, ha el nem
kezdem ezt írni, hogy ne várjak,
s ne akkor kívánjam majd, hogy ezt írnám,
amikor majd nem kell már őrá várnom.

Rögzítsem most tehát: a Múzsa – távollét.
Távolléte egy írógépkarok közé
redőzött napszalagnak. Távolléte egy
fehér ruhát kitöltő valami élőnek.

2012. július 19., csütörtök

Petri György: Demi sec


Eltervezzük, hogy d. e. 9-től 11-ig,
maximum 12-ig, fél 1-ig, s akkor még
ebédelhetünk együtt, esetleg. Eltervezzük,
de számításaink jóformán sohase válnak be.
A kapcsolatok lépten-nyomon
tele bonyodalommal.
– Ő késik valamiért, én viszont
csak akkor ébredek, mert későn feküdtem le,
amikor érkezik.

                         Szerelem félálomban,
hosszú, zsibbadt heverés, az időérzék megbomlása.
Mikor az egymás után szívott cigaretták
áramlásba hozzák végtére a megalvadt
tettrekészséget,

                           már délután felé lejt
ez a nap is. Kapkodva öltözés: gondatlan mímelt
gyengédségben bujkál a titkolt rosszkedv.
(Csak most el ne hangozzék az a
„Szeretsz?”!)

Az ebéd jó. Háromfélét eszünk,
a fogásokat megfelezve. Erre,
meg utána a drága borozóra
egy heti pénzünk rámegy,
de a bor jó, és jók a hosszú
amerikai cigaretták.
                             Ezt tudjuk
zökkenőmentesen együttműködni
ízek, szeszek meg a füst élvezetében.
Ilyenkor könnyen esik a beszéd is,
a haszontalan, de igényes csevegés
– jobbadán arról, hogy itt nemigen lehet élni
másképpen, mint a szellemet munkára fogva,
kedélytelen komolysággal, s lemondani
játékosan szabad kiéléséről sokféle ötletünknek,
nem kívánva a tér tágasságát, arcok és helyszínek
cserélődését olykor.
Ilyen körülmények között a társasélet, persze,
elsorvad. Úgy bámultunk egymásra mind F.-éknél
is a legutóbb, ahogy háromnapos,
beszáradt szendvicseket
tanulmányozunk elkeseredetten egy rossz szagú
presszóban, ahová, eső elől, beverődtünk.

Aztán és végre: egyedül.
Most már egy körúti, olcsó sörözőben.
Miért is ez a megkönnyebbülés, hogy elbúcsúztam tőle?
Akivel jól érzem magam mégiscsak, nemegyszer,
aki nem akadályoz semmiben, és igazán
soha, egy szóval sem firtatta vagy vitatta
a szenvedély elégséges voltát kapcsolatunkban.
Miért kell folyvást tudakolnom:
Kellenek ezek a találkozások? Szükség van erre?
Vele vagy nélküle: nem maradna
minden egyéb változatlan?

Mintha más dolgok függése valamitől
igazolná azt a valamit.
- Süllyedő léghajón
kérdezik így mindenről:
„Kell?”
De mihez? – A kényelemhez?
A létezéshez?
Szilárd padló van itt
meg bútorok; és én
időmmel, mely korlátlan rendelkezésemre áll.
Ha tetszik, zsúfolásig tölthetem,
ha tetszik, nyitva hagyom
eljöhető esélynek –

Ez a csend itt, éjfél s hajnal között,
amelyben egy zöldpaprika husa
a fogam alatt deszkaként recseg,
és fülsértőn süvít egy szál gyufa,
nem tud választ ilyen kérdésre: „Kell?”
Ebben a csendben, ahol jobb minden mozdulattól óvakodni,
ebben az üres szobában efféle kérdésnek
képtelen dolog volna elhangzania.

2012. július 18., szerda

Szabó Lőrinc: Az Árny keze



„Maradj velem, mert beesteledett!”
Bibliát hallgat a gyülekezet.
Alkony izzik a templom ablakán.
Hitetlen vagyok, vergődő magány.
„Maradj velem, mert beesteledett!”
– Ha így idegen, vedd emberinek,
súgja egy hang, s ahogy látó szemem
elmereng a régi jeleneten,
az emmausin és felejtem magam,
a sugár-hídon némán besuhan
egy örök Árny: lehetne Buddha is,
de itt másképen hívják és tövis
koronázza: én teremtem csupán,
mégis mint testvérére néz reám,
mint gyermekére: látja, tudja, hogy
szívem szakad, oly egyedűl vagyok,
s kell a hit, a közösség, szeretet.
S kezét nyujtja. Mert beesteledett.

Szabó Lőrinc: Hasztalan lázadás



Pillám alatt összetört ezer álom
s – szeretlek? nem szeretlek? – nem tudom már.
Túlságosan ragyogsz, eleven álom,
s szerelmedet elbirni nem tudom már.

Gyűlölködve kiáltom: – Idegen kéz,
eressz! ne vezesd utam! megtagadlak! –
Mégis te formálsz ujjá, idegen kéz,
és csak nő az erőd, ha megtagadlak.

Nem tudom, mi történt… Talán az Isten
játszik velem s te vagy a fény szemében.
Ha eldoblak, megjelenik az Isten
s nehéz harag hömpölyög nap-szemében.