Závada Péter: Szemcsapágy

Ki érti, mondd, az ősi formulát:

miért a nyárra ősz, s az őszre tél?

Az ón az új mi végre fordul át,

mint két fogaskerék, mi összeér?

Ki érti, mondd, talán az alkotó,

miért a késztetés, a görcs, a vágy?

Miért rotál tucatnyi vasgolyó,

s kering az év, e lomha gömbcsapágy?

Miért követsz, s miért követlek én?

Önzéseink körhinta-tengelyén

csupán a kattogás kering velünk.

Miért, ha míg e verset gépelem,

akárha két parányi gépelem,

egymáson elforog tekintetünk.

Ady Endre: Félig csókolt csók

Egy félig csókolt csóknak a tüze

Lángol elébünk.

Hideg az este. Néha szaladunk,

Sírva szaladunk

S oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.

Égünk és fázunk.

Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,

Ajkad csupa vér.

Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen

Megbékült holtak,

De kell az a csók, de hí az a tűz

S mondjuk szomorún:

Holnap. Majd holnap. 

Ady Endre: Ha szeretlek…

Ha szeretlek, akkor hazugság,

Amit igaznak hittem én.

Hazugság a sírás, a bánat

S az összetörtnek hitt remény.

Hazugság akkor minden, minden,

Egy átálmodott kárhozat,

Amely még szebbé fogja tenni

Az eljövendő álmokat.

Ha szeretlek, akkor vergődve

A halált nem hívom soha,

Eltűröm még a szenvedést is,

Nem lesz az élet Golgotha.

Mikor álmomból fölébredtem,

A percet meg nem átkozom -

A lelkedhez kapcsolom lelkem

S mint régen, ismét álmodom.

Ha szeretlek… Ne adja Isten,

Hogy hazug legyen ez a hit!…

De mért?… Legyen hitvány hazugság,

Elég, hogy engem boldogít.

Ha úgy érzem, hogy most szeretlek,

Haljak meg most, ez üdv alatt, -

Többet ér egy hosszu életnél

Egy álmot nyujtó pillanat!…

Ady Endre: Finita…

Vége van. A függöny legördült,

Komisz darab volt, megbukott.

Hogy maga jobban játszott, mint én?…

…Magának jobb szerep jutott!

Én egy bolond poétát játsztam,

Ki lángra gyúl, remél, szeret -

Maga becsapja a poétát,

Kell ennél hálásabb szerep?!…

Kár, hogy kevés volt a közönség.

Nem kapott illő tapsokat,

Pedig ilyen derék játékért

Máskor kap rengeteg sokat.

Mert e szerep nem most először

Hozott magának nagy sikert:

Volt már olyan bolond poéta,

Aki magának hinni mert…

Én magam e csúfos bukásért

Vádolni nem fogom soha,

Ez volt az utolsó csalódás,

A szív utolsó mámora.

Egy percig újra fellángoltam,

Álom volt, balga, játszi fény;

Megtört egy kegyetlen játékon,

Leáldozott egy lány szivén…

Vége van. A függöny legördült,

Végső akkordot rezg a húr,

Elszállt a hitem, ifjuságom,

Utolszor voltam troubadour…

Eddig a vágy hevéért vágytam,

Most már a hitben sincs hitem,

Ártatlanság, szűzi fehérség

Bolond meséjét nem hiszem.

Vége van. A függöny legördült,

Komisz darab volt, megbukott,

Rám tán halálos volt a játék,

Magának érte taps jutott.

Így osztják a babért a földön,

Hol a szív sorsa siralom…

…Hány ily darab játszódott már le

Ezen a monstre-színpadon?!

Ady Endre: Tüzes seb vagyok

Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,

Kínoz a fény és kínoz a harmat,

Téged akarlak, eljöttem érted,

Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzva, fehéren,

Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,

Te vagy a kínom, gyehennám nékem,

Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,

Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,

Adj kínt nekem, a megéhezettnek:

Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.

Ady Endre: Vallomás a szerelemről

Hetedhét országban

Nem találtam mását:

Szeretem szép, beteg,

Csengő kacagását,

De nagyon szeretem.

Szeretem, hogy elbujt

Erős, nagy voltomban,

Szeretem hibáit

Jóságánál jobban,

De nagyon szeretem.

Szeretem fölséges

Voltomat e nászban

S fényes biztonságom

Valakiben, másban,

De nagyon szeretem.

Weöres Sándor: Pastorale

Bőrödre zöld fényt lop a félhomály

s két szemgolyód egészen elsötétül.

Forró lehed a vállgödrömbe szédül,

nyakamra száll a pilleszárnyu száj.

A szíved lüktetése szíven üt,

feszes indák fonódnak derekamra,

te vagy köröttem fönn, lenn, jobbra, balra,

élő koporsó, átfogsz mindenütt.

Oldalam bordás tengerpartja mellett

hogyan hullámzik a hasad, a melled!

Fekszünk, lelketlen, mint az állatok.

Megindulnak félelmes áramok.

mint fellegárnyas föld felé a villám. -

Aztán burkot von a könny a pupillán.

Szécsi Margit: Körülötted bolyongok

Belső zsebedbe bújva

lehetne élni szépen,

dobogós boldogságban,

halálig szívverésben.

Varró Dániel: Metró

Hát elkapott ma, kiscicám,

az ellenőr a metrón.

Nem volt érvényes matricám,

kívánom, bárha lett vón.

Leszállított – az alagút

most énelőttem ásít,

s eljutnom több mint bonyolult

a kívánt állomásig.

S míg kattog egyre távolabb

haladva lent a metró,

halkan kattog a bőr alatt

az ember szíve dettó.

Ó, bár ne kéne lógnia,

föladva minden elvét!

Ez itt egy allegória,

ha nem tűnt volna fel még.

Hisz látod, éppen így megyek

hogy földerítsem, úgy ám,

felszín alatti énedet

a lélek mélyvasútján.

De megvívnám bár érted, ó,

én héroszok tusáját,

nem jutok el hozzád a szó

szűk labirintusán át.

S a vágy metróján, hol az ok

zord ellenőre szétcsap,

mint potyautas utazok,

azt kell hogy mondjam, én csak.

Mert nincsen matricám, se más,

jegy, bérlet, bármi érvény,

a benned rejlő állomást

hogy egyszer is elérném.

S meglelve benned messzi, tág,

mély állomások mását,

meghallanám a bőrön át

a szíved kattogását.

Hollós Korvin Lajos: Csonka vers

Kezdtem ezt a verset én, tavaly május elején,

idén lett csak készen, idén sem egészen.

Címe az volt: életem, s kihúztam, mert félszegen

sántikált a címe, minden lába ríme.

Újra kezdtem, s ezalatt félesztendő leszaladt,

de az égre nézve alig vettem észre.

Az égen egy felhő szállt, s az a felhő nem is szállt,

lebegett vagy állt tán, mint egy őr, várt rám.

Azt a felhőt néztem én, míg e forgó év felén

csak lehullott onnan, mint katona holtan.

Ismét kezdtem: Háború lett a címe, száz sorú

volt az első versszak, jajgatott mint vert had.

Jaj mit is kerestem itt, katonák holttesteit,

bűverő terelte lépteimet erre.

Kutattam a tárva tárt messze hajló láthatárt,

föllelem, reméltem, nyitját, minek éltem.

Életemmel kezdtem el, háborúban vesztem el,

én másról akartam szólani e dalban.

Másról én, de nem lehet, valaki nem engedett,

tán a ma lepergő, oszló testű felhő.

Imre Flóra: Magányos éjszaka

ez egy magányos éjszaka

úgy rémlik, nem találsz haza

a város, mintha ismerős

későnyár vagy koraősz

sikátorok a hegyre fel

találkoznál valakivel

de minden utca elhagyott

függőleges lámpasorok

lépések zaját hallani

megfordulsz, ott áll valaki

ott áll, de hát nem az, akit

ez már egy másik város itt

mikor kilépsz a folyosón

egy váll, egy arc feléd hajol

egy száj, vársz valakire, rád

betölti a nap udvarát

és visszhangzik a tereken

könnyű lábbal futsz

végtelen homokpartokon tűz a nap

lobog a csönd, zúg a hajad

és egy torony, a vízesés

csipkéire tűnődve néz

ilyen magasról csupa kék

a folyó mögött a vidék

de mintha tisztul, a füvön

az út mellett valaki jön

lassanként kiélesedik

a kép, a háttér, szürke sík

csak az a magányos alak

közeledik a fény alatt

s ahogy megfogja a kezed

fellobban az emlékezet

és rendeződnek a szavak

a látvány és a mozdulat

és a tárgyak felületén

végigtapogat az a fény

az évek sugaraiban

formára talál, ami van

Imre Flóra: Levél a hitveshez

a fogkeféd elcsomagoltam

kidobni nem vitt rá a lélek

maradok hát gyógyíthatatlan

szentimentális amíg élek

a tusfürdődet félretettem

törülköztem a törülköződdel

a konyakmeggyet is megettem

nem maradt végül semmi bűnjel

de hova rejthetném a testem

titkolni, hogy te átkaroltad

a lelkem hogy fertőtlenítsem

amely nem tud nem tudni rólad

csak a tárgyak törékenyek

de tömör az emlékezet 

Imre Flóra: Ki nem mondani

a szavakat ki nem mondani könnyebb

könnyebb nem írni le a sorokat

félig olvasva becsukni a könyvet

kihúzni azt, ami még megmaradt

nem járni végig ezt a hosszú völgyet

és félrehúzódni a gondolat

elől, mielőtt testet ölthet

hunyt lélekkel várni az ég alatt

mert ismertünk minden történetet

bárcsak lehetne ezt itt nem ismerni

hogy milyen úton és merre vezet

nem tartani már számon azt, hogy mennyi

indulat nélkül nézni, hogy pereg

perc, nap és év, minden és semmi, semmi

Kiss Judit Ágnes: Három perc szerelem

Három perc szerelem. Ennyi jutott nekünk.

Combok csókjai közt (combközi csók helyett)

néhány pillanatig ránk les a szenvedély,

aztán vége a dalnak, és

állunk bűntudatos képpel a fényezett

táncparkett közepén, hátha csodát teremt,

s szárnyat bont ez a perc, míg a fejünk fölött

tangót táncol a téli ég.

Fordulj el, mire vársz? Hűtsd le a véredet,

nincs már több ürügyem, hogy megöleljelek.

Fal mellől idelát, s ránk szegezett szemét

megvillantja a rágalom.

Táncoltunk, s ez elég. Pont ez a sors kegye

(másnak ennyi se jut), hogy maga áll közénk,

s épít plexifalat végig a téren át –

egymást nézzük, amíg lehet. 

Szabó Magda: Kinek már álma sincs

Rólad, terólad. Míg erőm tart,

s a lopott pillanat

szabadsága szavakra bomlik,

megnyitja torkomat.

Ó, hadd kiáltsam messzire,

mi vagy nekem e súlyos ég alatt!

Talán utólszor. Mert a nappal

kiszopja csontjaimat,

mert ébren várom, a hegyen

hogy gázol át a virradat.

Kinek már álma sincs, meddig tart élete?

E test meddig lesz még erős?

Itt lassan-lassan minden ismeretlen,

csak a halál meg te vagy ismerős.

Hogy írjon verset, aki fél?

Hogy írjon verset, aki fáradt,

hogy írjon, aki nem remél,

ki úgy tölti az éjszakákat,

hogy mire új reggelre kél,

várja, valaki nekitámad?

Lásd, rólad írnék, s szüntelen

másról beszélek én,

világunk iszonyú vizében

gázol e költemény.

Ó, mennyire szeretlek, hogy miattad

sorsunk keserű kortyait nyelem,

rémült testem meg tud pihenni

békítő testeden,

s az éjjel szörnyei között

lehelleted a védelem.

Milyen sötét van mindenütt!

Csak az ablakunk fénylik.

Csak dadogok. Szeretlek, annyira,

hogy még kivánok élni.

Vezess! Támaszd meg homlokom

szelíd homlokodon,

ha mint a részeg, dülöngőzve járok,

s kiáltozom.

Átláthatatlan, téli reggelek:

alig virrad, hogy munkába megyek;

csiszolja ifjú érdességemet

a város. Egyszer oly kerek leszek,

oly síma, mint a többi odalenn.

Őrizd lelkem épségét, szerelem! 

Pilinszky János: Trapéz és korlát

Sötéten hátat forditasz, 

kisikló homlokodra 

a csillagöves éjszakát 

kezem hiába fonja. 

Nyakad köré ezüst pihék 

szelíd pilléi gyűlnek, 

bizalmasan belém tapadsz, 

nevetsz, – vadúl megütlek! 

Sugárzó párkányon futunk, 

elgáncsolom a lábad, 

fölugrasz és szemembe kapsz, 

sebezhetetlen állat! 

Elszűkül arcod, hátra buksz, 

vadul zuhanni kezdesz, 

az éjszaka trapézain 

röpűlsz tovább, emelkedsz 

a rebbenő való fölé! 

Kegyetlen, néma torna, 

mégcsak nem is kiálthatok, 

követlek szívdobogva, 

merészen ellököm magam, 

megkaplak és ledoblak, 

elterülünk hálóiban 

a rengő csillagoknak! 

Most kényszerítlek, válaszolj, 

mióta tart e hajsza? 

Megalvadt szememben az éj. 

Ki kezdte és akarta? 

Mi lesz velem, s mi lesz veled? 

Vigasztalan szeretlek! 

Ülünk az ég korlátain, 

mint elitélt fegyencek.

Szabó Magda: Sírfelirat

Én sose jártam nélküled,

csak most jöttem előre;

az ifjúságod elgurult,

azt őrzöm itt a földbe.

A szál, mely fogta lelkemet,

a fényes szál kibomlott,

ne sírj, ha e kövek felé hajolsz,

s nevem kimondod.

Mert jössz te is. Úgy várlak itt,

mint otthon, odafenn,

s nem tudta más, hogy közeledsz,

csak szívem és fülem.

Majd rádnézek, mint annyiszor,

hogy mit hoztál nekem,-

ó, hozd magaddal a napot!

Hideg van idelenn. 

Kiss Judit Ágnes: „…tilos a szeretőm neve…”

mikor a lélek méhe vagy mi

viselős lesz egy névvel

hiába próbálja eltagadni

növekszik minden éjjel

némán mint a fűszál csak

belülről tépve-rágva

azt ki akaratán kívül

hozza majd világra

mikor a tudat mélyén vagy hol

elrejtve él a forma

az árva név úgy őrzi az agy

mintha zsákmánya volna

és megy bábától vajákoshoz

remény és rettegés hajtja

nincs ki a tiltott műtétet

elvégezze rajta.

mikor abban a végső percben

a száj szülésre tátog

kipréselődik az apátlan név

az önmagadra átok

holtan lököd ki magadból

s veled marad a szégyen

amikor a lélek vagy mi

viselős lesz egy névvel

Karinthy Gábor: Szomorú ének

Nem kell az élet. Fáj a fénye

S a napok bús pergése és

Nem kell a napsugár s az alkony,

Az öröm és a szenvedés.

Vágyódások, haragok, álmok,

A vér tüze, eszményeim:

Elhagylak, élet, odahagylak.

Halálba kergetett a kín.

Nekem a nyári pompa gyász csak.

Lomb és madár a táj felett.

Fakón megy el a méla kertben

a lomha óra s esteleg.

Folyton elvágyom, útra egyre.

Sorsom kopár és régen ez…

Gyötrődöm, hol ülök, hol állok,

Elsenyvedek, a végem ez.

Letűnt a délután, a fáradt

És búcsúzik az esti fény…

Kietlen és sivár a lelkem

És meg akarok halni én.