Legyenek átkozottak… Hogy ezt tették velem…
Igen. Volt énnekem szép lakásom, mindenem:
az a gyönyörű váza, az a két drága szőnyeg…
Most meg nézzen körül… de nem az én szégyenem,
nekem nincs bűnöm ebben. Minden annak a nőnek
a lelkén szárad. A bíróságon, tanácsnál –
mindenfelé csak az ő pártfogói ülnek.
Van egy kislányom, egy hétéves kis virágszál –
ő elvette tőlem, az én kis gyönyörűmet.
„Én, bírónő, hogy én? Egy szó ebből nem igaz!
A gyereket, hogy én, bezártam a fűtetlen
lakásba? Ezt meri hazudni, a ribanc?
Itt ez a gyönyörű kis nyaklánc – őneki vettem!
Meg kistáskát, tükörrel…” „Nézd, mit hozott neked
anyád!” így hívogattam, de ő, szegényke, csak néz
és bújna el előlem… az Isten verje meg
azt a nőt, amiért így megmérgezte a lelkét!
„Hogy én? Soha! Esetleg a szívem miatt talán… Rossz
a szívem… De különben? Soha! Már lánykoromban,
megmondhatja akárki, egy csöpp nem ért a számhoz,
borzadtam tőle. Ezt is csak az terjeszti rólam!”
A gépíró kisasszony! Senki és semmi nem
volt jó neki, csak a más asszony férje kellett!
Isten meg ne bocsássa, amit tett énvelem –
csak elnézem, hová juttatta azt az embert:
rendőrrel vitet el, hogy ezzel fenyegessen,
engem! nem, ez nem ő, ez tőle sose tellett,
az én jó férjemtől – hogy szeretett, Úristen!
„Csak azt nézd, tetszik-e”, azt mondja, „azt veszed meg,
amelyik tetszik, ne az árát nézzed, a pénz
nem számít!” Gyűrűt is vett, meg azt a drága brosstűt
– kis őz, rubin szemekkel –, rám költött egy egész
vagyont aznap… A ringlispílre is fölültünk…
Hogy sikogattam! És a hasamban mintha lepkék
repdestek volna… néha a föld zúgott fölöttünk,
talpunk alatt a felhők… és aztán nyert nekem még
egy sárga gipszlovat… Csak nevettünk és nevettünk…
Ez egy ősrégi fénykép… Itt láthatja, milyen szép
kislány voltam. Csodámra jártak… A nagyapámnak
a szeme fénye voltam! Mindig jött reggelenként:
„Gyere, kis csillagom, megnézzük a kacsákat!”
Mentünk, remegtem a fehér kartonruhámban,
még nedves volt a fű, a nap csak pár perce jött fel.
Egészen szőke voltam – el sem hinné, ha lát, ma
milyen vagyok… de minden sötétebb lesz idővel.
Most gunnyasztok a sárgás, lassan hűlő homályban,
körül, amim maradt: a kopasz padló, a két szék,
az ágy, csikkek sötét, kerek nyoma az ágyon,
fölötte, ott, ahol egy sudár angyal kísért két
göndör, kövér babát egy korhadt deszkaszálon
a vízmosás fölött, most fehér négyszög, a hűlt
helye – benyelte egy lyuk, akár a nagykabátom
(minek nyáron kabát?) vagy a váltás ágyneműt,
a piszkos ablakon át szivárgó, gyönge fényben
ülök, várok: a Nap bujkáló, sárga pont,
felleg-fényképezőgép nyílása, hogy bemérjen,
mozog egy felleg-arc előtt. Aztán a hold
a szürke plédbe éles lyukat éget. A lombok
sötét közén sugárzó vízfej fúrja magát át,
az ablakon parázsló kísértet les be, fojtott
vihogás emeli, míg elhagyja a párkányt,
inogva láthatatlan rúdján. Jeges befőtt
később, úszkál szivárgó levében tejfehéren,
majd egy szem altató, és lassan hátrál a köd
magas polcán, ahol többé már el nem érem.
Ma itt járt a hugom – többet nem engedem be.
Órákon át – de mintha a fogorvos fúrója
csiszolná az agyam, vagy mintha az én fejembe
átplántálnák a más szemét – csak mondja, mondja,
hogy a világ, hogy az majd mit szól – azt a világot,
amiről ő beszél, megtarthatja magának!
Az a világ igaz valómban sose látott,
az mindig csak merev szabály és puszta látszat
szerint ítél – nem, én már elég sokat megértem,
hogy tudjam: arra nincs út, ott csak az őrület van.
Ülök, várok, tudom: el fognak jönni térden,
hogy megkövessenek, vagy Nap és Hold felkel értem –
ami rajtam esett, nem maradhat bosszulatlan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése