2013. december 31., kedd

Kemény István: Remény

Láttam az egészet, és tudtam, hegyen állok,
a részletek halkan zúgtak odalent,
idefenn most egyik se hiányzott.
Kérdezni jöttem fel, de a jósnő
hazament a lázas kisfiához.

A kérdésemet lepöcköltem a szakadékba,
pattogva tűnt el, pedig nagy volt:
a törhetetlen üveg maradéka.
Csak a szívem kérdezgette halkan:
kedves vérem, hova lesz a séta?

Azelőtt ilyenkor kétségbeestem,
mert innen már csak lefelé van út,
és idáig nem jár le az Isten.
De most itt volt, és ő kísért le később:
egy szó nélkül ballagtunk le ketten.

De ez a végén lesz, itt még csak állok,
és érzem, ahogy elkezdek nevetni:
hogy lettem én ennyire magányos,
és hogy teljes képtelenség, félreértés,
de ez mégse lesz már soha máshogy.

2013. december 30., hétfő

Lackfi János: Retorziók


Hányszor mondja még nekem, 
hogy köszönjek annak a bácsinak, 
akinek én megátalkodottan 
sosem köszönök. 
Mindig mondja, 
hogy többször nem mondja, 
hogy köszönjek annak a bácsinak, 
akinek én megátalkodottan 
sosem köszönök, 
máskülönben most már 
retorziók lesznek. 
Olyanok lesznek a retorziók, 
hogy legalább még két, 
nem, három vagy négy olyan 
bácsinak is köszönnöm kell 
naponta többször, akiknek 
kimondottan utálok köszönni, 
és ha nekik is konzekvensen, 
ismétli, konzekvensen 
elmulasztok köszönni, 
hát nem jövünk zavarba, 
hozzáveszünk még 
egy pár ilyen bácsit, 
nem is gondolnám, 
mennyi ilyen bácsi 
szaladgál a világban, 
és ha továbbra is renitens 
magatartást tanúsítok, 
hát egy szép napon arra ébredek, 
hogy a világ összes undok bácsijának 
köszönnöm kell szép sorban, 
ha akarom, ha nem, 
egész napom rámegy 
a köszöngetésre, 
le fogok fogyni, 
beesett lesz az arcom, és 
térdig lóg a nyelvem a köszöngetéstől, 
úgyhogy még mindig 
messze a legjobb üzletet kötöm, 
ha itt, most, azonnal 
köszönök, mondja, 
ennek az egyetlen 
tetves, rohadt, hányadék bácsinak.

2013. december 26., csütörtök

Kiss Judit Ágnes: Tangó lemondó


Csak az az ócska kiskocsma ne fájna.
Csak az a kép ne, amit felidéz.
Csak ne volna oly édesbús emlék ez,
amin az ember hosszan elidőz.

A hiányod még most is ott a pultnál,
nyár volt, fehér ing, rajtam kék ruha,
és szinte testi jelenlétté sűrít
a vágy, hogy újra eljussak oda,

hogy ott álljunk a foltos bádogpultnál,
kezünkben egy-egy pohár Unicum,
az én arcom Mária Magdolnáé,
a tied arany hátterű ikon.

Most nincs nyár,
és lehet, hogy már nem is lesz,
csak ez a bágyadt, elkésett tavasz,
az Unicumról átszoktam a Nextre,
hisz jön a majd a következő pasas,

de addig virágzó fák látványával
égetem ki az agyamból a képet,
a fájót, hogy az ócska kiskocsmában...
szóval próbállak felejteni téged.

Szabó T. Anna – Ajándék


Az óvodából hazafelé mentünk, 
ma velünk jött a fiaim barátja, 
és hallom, hogy a két nagyobb beszélget: 
„A Dávid azt mondta, hogy Isten meghalt!” 
„Ezt Nietzsche mondta” kontráztam rá rögtön, 
de rákérdeztek, és nem hagyták abba, 
és ahogy próbáltam meggyőzni őket, 
hogy mégsem olyan halott az az Isten, 
a fiam előállt a legvégső érvvel: 
„Ha meghalt, honnan az a sok ajándék?”

Sunyítottam, és megszólalt a másik: 
"Karácsonykor? Azt az anyukám adja! 
Meglestem: ő volt! Láttam csomagolni!” 
Az enyém nem hagyta: “Nálunk jött az angyal! 
Mindenki kint volt, de bent csengetett!”

Megrémültem, hogy egyszer rajtakapnak, 
és megdől ez a tuti istenérv, 
és kapkodva filozofálni kezdtem, 
bizonykodtam, hogy mégsem ez a fontos, 
mégsem az angyal, de maga az Isten, 
míg lassanként meggyőztem magamat: 
egy halott isten mégse csomagolja 
a magba a fát,magzatba az embert, 
a folyóba a holnapi folyót, 
nem rejti el a gyertyába az égést, 
az almába a gravitációt, 
nem vonhat minket híg aranyba reggel, 
nem díszítget fel mindent gondosan 
hóval, virággal, felleggel, gyerekekkel –

pedig úgy lessük, vágyjuk rajtakapni, 
eltanulni a bevált trükköket, 
mert Nietzsche mondta, és Dávid is mondta, 
és holtbiztos, hogy csalás az egész.

2013. december 23., hétfő

Pallag Zoltán: Annyi minden


Egy rakás könyvem ott maradt tenálad,
s az odaút, nos, az is elveszett.
Leltárt készítek, mi maradt utánad:
hézag a polcon Maupassant felett.

Mert mindennek van helye: neked, nekem.
Mert annyi minden múlik a könyveken.
Mert a könyveken annyi minden múlik:
egy szerelem, az utolsó randi,

múlik Velence, és Trieszt is múlik,
hol csak egy napot voltunk nyaralni.
Mert könyvekből olvastam, nem belőled,
vagyok hetven kilométerre tőled.

Üres, üres, üres elhordott szobám.
Ami fontos, rég nálad van minden:
regényes életünk, a Száz év magány,
vagy hetven kilométerre innen.

Egy nagy rakás könyv. Negyedik emelet.
Szokom a múlt időt. Alszom, felkelek.

2013. december 15., vasárnap

Faludy György: A huszonkettedik szonett


Valómnál jobbnak, nemesebbnek 
játszom előtted magamat. 
Attól vagyok jobb, mert szeretlek, 
s mert felemellek, magasabb.

Az önzés is önzetlenség lesz 
köztünk. De hogyan válhatok 
olyanná, amilyennek képzelsz? 
Szerelmed cél s nem állapot.

Vibráló partok szélén járok 
veled s lesem zárt ajkadat. 
Ingem nyílásában virágot

viselek s kést az ing alatt 
és éjjel egy-egy részt kivágok 
magamból, hogy megtartsalak.

2013. december 7., szombat

Tóth Krisztina: Halkuló futam


Sohasem láttam a tárgyaidat. 
Reggeli inged a széken. 
Sohasem láttam a bútoraid 
körvonalát a sötétben. 
Lépni se, dőlni se hozzád, 
lépcső nélküli korlát.

Jónás Tamás: Csak várlak


várlak csak várlak és azt remélem 
nem áll az idő csak minden héten 
meg-megpihen úgy öt-hat napra 
hogy magamra hagyjon és ne magadra 
várlak csak várlak a terek unnak 
nyitva a szemem bár minden szunnyad 
nézlek és várlak és nem beszélek 
nem adlak ki a pletykás reménynek 
várlak és várlak és nem kérdezlek 
mikor kellene már megérkezned 
mikor indultál és nem mert fájna 
felém indultál vagy más irányba 
várlak csak várlak már neved sincsen 
hagyom a koldust hogy megérintsen 
hagyom a szagát hogy belémszálljon 
nincs ruha rajtam te vagy a ruhámon 
várlak csak várlak még hit sem kell ehhez 
kitartásom is sikert feltételez 
várlak és nem tudom mihez kezdek 
ha megszépül arcom a tenyerednek

Jónás Tamás: Szógyász


Kifejezetten pénzbe kerül itt minden. 
Csak én maradtam ingyen. 
A postaláda csapda, nyüszítenek a szórólapok. 
Ők is ingyen vannak. Én is ingyen vagyok. 
Szóval: én és a szórólapok.

Engem kifejezetten ki lehet használni. 
Levethető vagyok, mint a szandál, mi 
nt a test az erkélyről. 
Március óta lemondtam a testkéjről. 
Szóval: március óta az erkélyről.

Kifejezetten befejezetlen akarom hagyni ezt a költeményt. 
De kerekedik, mint has, ha felcsinálták a hölgyeményt. 
Jó lenne kitenni szűrét a hiánynak. 
De hiányodnak semmi, semmi nem árthat. 
Szóval: semmi a hiánynak.

Iránynak ennyi.

2013. november 11., hétfő

Falcsik Mari: Keresetlenül


most ilyen korszak van ez már a harctér 
nincs nyegle smúzolás nincs antik arcél 
most már kisírom semmi nem riaszt el 
hogy én szeretlek légy te bárhogy ezzel 
a Föld is lakható hely lett miattad 
épp csak nem veled - te aztán megadtad 
ez van s hogy mennyi tartást várhatsz tőlem 
nem tudom: erőm szivárog belőlem 
de oly rég tartom ezt a mérlegformát 
kezemmel egybeforrt az égő korlát 
így te csak nyugodtan értékeld másképp 
nem estem még le s nem húzódtam hátrébb 
bár mint az öngyilkos cseléd a gangról 
hozzád ki mernék lépni önmagamból 

2013. november 1., péntek

Károlyi Amy: Pályaudvar


Álmomban anyám elvesztettem, 
akár egy gombot, gombostűt, ékszert. 
Pályaudvar, vonatok, sínek. 
Elindulások, érkezések.

A tolongásban kezemből tépték. 
Most karok és lábak közt kering. 
Félelemtől, erőlködéstől 
verejtékes hátán az ing.

Akár egy tökmagot, hol keressem – 
most –, most egy cipő rája lép. 
Meg nem bocsátom a kezemnek, 
hogy elengedte a kezét.

2013. október 22., kedd

Imre Flóra: Maradványok

Az októberi szél meghozta hát
az ilyenkor szokásos hideget.
Feltisztult ég, csíramentes világ.
Tavaly a csönd még tele volt veled.

Vajon azóta formás, könnyű lábad
milyen város kövezetét tapossa,
s az ujjaid milyen tárgyakon járnak?
Kire világít arcod csipkebokra?

S ha látnálak is, mi maradt belőled,
s belőlem mi? És abból, hogy szerettél?
Csak a szavak, s a szégyen íze főleg.
A lélek előbb rothad el a testnél.

Babits Mihály: Gyöngylelet


Boldog vagyok, mint senki más,
és mégis kedvem vona sírni,
mert jól tudom, virágnyílás:
egyszerből a sohába nyílni.
Mert jól tudom már, gyöngylelet:
síkos a gyöngy, sebes a bánat,
mielőtt elvesztettelek
ó, édesem, sírok utánad.

Gyurkovics Tibor: Áldás


Megadatott még úgy szeretnem,
ahogy még sosem szerettem,
hogy kitárom az ablakot,
és látom hogy a nap ragyog.
Hogy bedől a fény a szobámba,
a szemembe, szívembe, számba,
és én magam is ragyogok.
Megadatott.
Szikrázik, száguld rejtekem
lopódzik be a naplemente,
mielőtt lebukik a nap,
arany sisakban lássalak.
Téged, akit még úgy szeretnem
megadatott, ahogy nem szerettem
senkit se, talán csak Istent,
ki benned végül is fölismert:
hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,
s övé vagyok.  

2013. október 21., hétfő

Bertók László: Kupac


Valami rászakadt, valami alatt
ott van. Érzed, sőt tudod, hogy
megint belefeledkezhetnél,
csinálhatnád, simogathatnád,
örülhetnél neki. Fölrakhatnád a
kupac tetejére, röpülhetnél vele,
s ha lezuhannál, átlyukasztaná
alattad a földet, hogy alulról is
lásd a túloldalt. Bármire
képes lehetnél, hiszen
te lennél ő, miképpen talán
most is te vagy, de csak
toporogsz körülötte, vizsgálgatod,
elképzeled, megijedsz, hátat
fordítasz neki, elmégy,
aztán meg visszasompolyogsz,
megérinted, s már-már
szabad vagy, amikor
megáll a szó a szádban,
elillan belőled a levegő,
lecsúszik róla a kezed.
Akkora lesz a csönd, hogy
érzékeiden túlról hallod
kimondhatatlan moccanását. 

2013. október 19., szombat

Baranyi Ferenc: Staccato


Amíg csupán lopjuk magunknak egymást: 
csak lopott holmi lesz, mi rég miénk, 
vezekelünk a rég megérdemelt nász 
visszaeső kis bűnözőiként, 
akié vagy, elvesz naponta tőlem, 
s ha néha visszakaplak egy napig: 
megint sután, csak félig-ismerősen 
puhatolom felejtett titkaid, 
heteken át, míg várom folytatását 
egy-két lopott órának, meglopok 
minden varázst, mit új találkozás ád, 
mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy 
már messze vagy, mikor megérkezel. 
Karomba kaplak s mégsem érlek el. 

2013. október 12., szombat

Tóth Krisztina: A Síró ponyva dala


Várok Önre, mert érzem, hogy erre vár.
Ismerősen szól szeme:
sötét ablakból a zene-
valahol már találkoztunk, nemdebár?

Valahol már találkoztunk, azt hiszem.
Olyan visszanéznem Önre,
mintha újra tavasz jönne,
szétfutna a karikázó sárvizen.

Hova vezet a fel is út, le is út?
Sír a ponyva, szél csapkodja,
mi lett volna mégis, hogyha,
mi lesz, hogyha körbeérve visszafut?

Ez ponyva, sárga ponyva, könnyezik.
Annyit vártam, jött az este,
csupa csöpp az éjnek leple,
ahogyan az utak vizét fölverik. 

Parti Nagy Lajos: Szomorú, lassú ének

szomorú, lassú ének,
hát nézz hülyének.Tisztára mosott mondatok,
hiány, hiány. Az ember túlbeszél, vakog,
csomó a lénián. Szemében nyugtalan legyek
keringenek. A tenger, a tenger lusta ponyva,
rászakadt a lakodalmasokra.
Fejek derengenek. Ha gondolom,
hát gondolom. Szavaim kicentrifugázva,
folyik a lé, folyik a járda kövére ki.
A balkonon állva
kedvesem aranyat mos a szürkületből,
mákszemnyi lámpa a tenyerében, hogy visszatér
Kövér aranyrögök a völgyben.
Az ember lassan elkenődik. Ilyenkor
túlbeszél, vakog,
kopognak, verséhez rím szegődik,
kimustrált csillag, csillagok.
Legalább gitározni tudna.
Kiülne talán a mozi elé, vagy
ha folyékonyan hazudna: legalább magát értené.
Fogadkozik, kitart, ameddig a papír, tengert
csupáncsak látni vél, kitart ameddig a papír,
lichthofja égig ér amúgy, kockás pokróca
Skócia, révülten tesz-vesz, szöszmötöl,
kezében balta és tea, aztán az ember
katapultál, hogy le ne kelljen szállnia,
hogy le ne kelljen szállnia.

2013. július 9., kedd

Ady Endre: Megöltem egy pillangót




Megölök egy pillangót,
Óh, áldott isteni perc,
Szent kéje az ölésnek:
Minden gyűlöletemért
Hal meg e szines féreg.
Ki várja a holnapot:
Igy várja azt a holnap.
Vágjon elé a halál
Minden boldog mosolynak,
Szakadjon meg az erő,
Kezdetén nagy vívásnak,
Ne legyen víg lakoma
Az élet mindig másnak.
Tűz legyen minden arany,
Minden boldog csók méreg.
Szárnyad van, csapkodsz, örülsz?
Hát ezért öllek én meg.
S boldog vagyok, mert öltem.

Kányádi Sándor: Bántani én nem akarlak


Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem, a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,
és történhet már akármi
történhető, e világi,
oldhatatlan köt hozzád
a magasztos bizonyosság,
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged.

Weöres Sándor: Naplórészlet


Egy idő óta érzem magamban:
kezdem sajnálni mástól, mi enyém.
Ki bármit bárkinek örömmel adtam,
fösvénység bujkál vérem rejtekén.

Ha jössz: ebéddel, borral megkinállak
s valami visszavonná sírva bennem.
Szivemben bujkál egy vézna vadállat,
mint kullogó farkas a rengetegben.

A durva földi-jóhoz mi közöm,
ki égi dolgok közelében élek?
A hajlam nem kérdi: üvöltve jön,
sápadtan reszket előtte a lélek.

E vers szerzője olyan vágyna lenni,
kit földi öröm sose melegít,
kinek másokra nincs szüksége semmi
s mert vágytalan, hát másokon segít.

Mint ki az Úrnak épít palotát
s egyszer csak hall a mélyből gyönge neszt
és kőlapok közt, padló-résen át
a talaj nedve csörgedezni kezd:

bevallom, így járok ujra meg ujra,
ki önmagamban szentélyt épitek.
Falamat a forrás sziszegve fúrja
s hol hő repeszti, hol meg a hideg.

Szobotka Tibor: Dal



Oly kedves voltál, mint egy régi dal, 
és elhangzottál és utána csend. 
A múlt idő, a két té betakar 
jobban, mint ezer göröngy odalenn. 
Fényképed nézem, hozzá zümmögök. 
Ez volt a dal? Nem. Így hangzott talán? 
Ritmusát verik tompa, bús rögök, 
mik megkoppantak koporsód falán. 
A csend maradt utánad egyedül. 
A fényképed nem kottázza a dalt. 
Még szivárványán Isten hegedül, 
a könny, mint apró ibolya, kihajt.

Ady Endre: Finita

Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott.
Hogy maga jobban játszott, mint én?...
...Magának jobb szerep jutott!
Én egy bolond poétát játsztam,
Ki lángra gyúl, remél, szeret -
Maga becsapja a poétát,
Kell ennél hálásabb szerep?!...

Kár, hogy kevés volt a közönség.
Nem kapott illő tapsokat,
Pedig ilyen derék játékért
Máskor kap rengeteg sokat.
Mert e szerep nem most először
Hozott magának nagy sikert:
Volt már olyan bolond poéta,
Aki magának hinni mert...

Én magam e csúfos bukásért
Vádolni nem fogom soha,
Ez volt az utolsó csalódás,
A szív utolsó mámora.
Egy percig újra fellángoltam,
Álom volt, balga, játszi fény;
Megtört egy kegyetlen játékon,
Leáldozott egy lány szivén...

Vége van. A függöny legördült,
Végső akkordot rezg a húr,
Elszállt a hitem, ifjuságom,
Utolszor voltam trubadur...
Eddig a vágy hevéért vágytam,
Most már a hitben sincs hitem,
Ártatlanság, szűzi fehérség
Bolond meséjét nem hiszem.

Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott,
Rám tán halálos volt a játék,
Magának érte taps jutott.
Így osztják a babért a földön,
Hol a szív sorsa siralom...
...Hány ily darab játszódott már le
Ezen a monstre-színpadon?!

Szabó Magda: Látod-e már


A voltak voltak, és a múlt halott. 
Az építettek mind rommá omoltak, 
virággá bomlanak a vaksi holtak, 
ámulva nézik selymes csillagok.

Lomha korom közt gördül a kiholt nap, 
a hidak árba fúltak a folyókon, 
az emlékeken béklyó, béna ólom, 
véresre botlik tegnapon a holnap.

Tudod-e még az utat, merre jöttünk? 
Az életet, mely szertehullt mögöttünk? 
A völgy szelídjét, túl a vad hegyen?

S látod-e már, mint köti néma szájjal, 
síró mosollyal, köddel és halállal 
sarkantyúját az ifjú szerelem?

Csokonai Vitéz Mihály

Boldog! százszor boldog, aki nem szűletett,
Aki nem ízlelte még meg az életet!
De jaj! aki egyszer van és kezdett lenni,
Örök halál annak semmiségbe menni.
Ha nem levék vala, e nagy jót nem tudnám
S a nem esmért halál karjain aludnám,
De az élet bennem mihelyt szikrát vetett,
Fellobbant a hozzá vonszódó szeretet.

Lackfi János: Nyűgös imádság

Csontomból szívd ki a velőt
feszítsd ki ereim kötélnek
tépd le körmeim, hajamat
szálanként mind kihúzkodd
erőmet vedd el, nyáladzó
kisdedként henteregjek
lapos erszényként lötyögő
húsomba kór harapjon
és fejemben zörgő kaviccsá
szárítsad az agyam
szedj szét, rakj össze engemet
csak foglalkozz velem
csak velem
foglalkozz, Istenem.

2013. június 23., vasárnap

Parti Nagy Lajos: (a Grafitneszből)

akkor az ember lángban áll könyékig 
rettegni kezd úristen el ne múlj 
s rettegni kezd hogy sért e könyörgés is 
hiszen szabad vagy múlhatatlanul 
akkor az ember mint újságpapír 
megáll a tűzben ferdén feketén 
ég az arcán az ólom mint a zsír 
a napra cseppent üdvözültekén 
ez a szonett is úgy fordul feléd 
hogy nem egészít és nem is egészül 
kerek szerelmem szép malomkerék 
hol életem maroknyi lisztje készül 
a rettegésem mért is értenéd 
forog forog patakja hangja nélkül

Szalóczi Dániel: Uccsópuszi


Az uccsó puszi fáj az arcon 
sírsz tőle és heget hagy 
mert akarod őt örökre 
mert hisztis kisgyerek vagy

olyankor ott belül… 
Aztán nézel utána 
hogy ő is olyan egyedül 
lesz mint te és utálja 
utálja hogy vége van.

Az uccsó puszinak 
sötétzöldzöld és 
narancssárga színe van.

Závada Péter - Tán


tán csak a törődés fals varázsa
hinni: valakinek jó, ha vagy
tán csak azért van szükséged másra
hogy szerethetőnek tudd önmagad

tán rátalálni sosem akartál
az se bántott volna, ha nem leled
most, hogy könnyedén tiéd lehetne, tán
fontosabb az, hogy elveszítheted

így többé magadat nem kell okold
mert ezt a játszmát senki sem nyeri

tán az bánt, hogy igazán tiéd se volt 
s mégis sikerült elveszíteni

2013. május 30., csütörtök

Szabó T. Anna: Villany


Hogy jár az áram keresztül a testen!
Még ég a lélek izzószála.
Teszi a dolgát minden sejtje bennem,
hála, hála.

Láttam, akibe hálni jár a lélek.
Azóta sem tudok gondolni másra.
Még ég a villany, még lélegzem, élek,
hála, hála.

A fájdalom is csak életjelenség,
a szag, az íz, az űr is, amit érzek.
Azóta sem tudok gondolni másra:
még élek, élek.

Átjár a nap, átjár a fény halála,
hullámlanak a napok és az éjek.
Áramuk átváj, átnyilall a testen:
halál a hála. Égek.

Szabó T. Anna: Pók


Egy rossz szándékú megmentő lehetnék, 
akár a Sátán, 
ha elengedném ezt a pókot itt, 
ha elnézném a viselt dolgait, 
nem lenne bennem se harag, se undor, 
se félsz a láttán.

Nagy vagyok, meglát, megáll félúton, 
se vissza, se odább, 
ő fél, s bennem már ott a szánalom, 
kidobom, gondolom, az ablakon, 
ne itt éljen tovább.

Papírzsebkendővel ragadom meg – 
három réteg, hogy meg ne csípjen.

Közben a pók takonnyá mállik, 
ráng még, rossz útja lesz, 
míg eljut a halálig –
egy jó szándékú pusztító vagyok,
akár az Isten.

Szabó T. Anna: Ez az


Itt van, ez az. A szív megugrik, most kihagy, egyszerre felébredsz.
Kilök a sziklás, lakatlan partra, nézed a csíkoshátú sötétet.
A hang, a hang, a hang hiányzik, a ház polifón szuszogása.
Ez az, itt van, most egyedül vagy, tied a virrasztók tudása.

Valakit óvnál, simogatnál, valaki simogatna, óvna.
Bezuhannál egy másik testbe, ha most veled valaki volna.
Érzed, mozdul a víz utánad, ebben a percben csúszni kezdesz.
Itt van, ez az: valami vége, mert valami történni kezdett. 

2013. május 22., szerda

Orbán Ottó: A kor kérdései



A negyvenes évek hazai kertész-értelmiségije
biztosra vette, hogy a jövő kulcsa a fajtanemesítés;
kicsire nem nézett – a gomolygó emberfüstbe…
Nincs meddőbb lény a semlegesnemű lángelménél,
aki izzó hangzatokkal kürtöl egybe egy kereszteshadat,
majd hátat fordít és elemez: mennyi vér…
A költészetben épp a „költői” a legkevésbé fontos –
egy mészáros valóságérzéke kell ahhoz és isten szeme,
hogy helyesen mérjük ki életünk arányait
az önpusztítás és az önmentés között.
Mennyei gáz és földi madzag, kiabálja a léggömbárus;
élni annyi, mint pórázra kötve szállni:
gyúlékony hártyába kötve egy fuvatnyi végtelen,
és körben az izzó csikkek, a kor kérdései.

Orbán Ottó: Helyzetjelentés ötven előtt


A kor, a sors, a körülmények rabja –
a mesterségemben szabad vagyok.

„Most, hogy már mindent megírt a gyerekkoráról,
egyszerűen nem lesz mit írnia.”
Lator ugratott ezzel, társaságban.
Poénnak jó, de nem igaz.

Öregszem, változom, a rögeszmém nem változik.

Valami füst használja kéménynek a torkomat,
és előgomolyog az élet, ahogy éltük:
az őrült áramlás, az össze nem illő részletek,
a rögzíthetetlen változatosság izzó anyaga,
mely a korok öntőformáit újból és újból kitöltve
a láthatatlan repedéseken keresztül mindig elszivárog,
hogy ne maradjon több belőle, mint a negatívja:
koreszme, templom, fúga, technika.

A tűzrakó arcára vagyok kíváncsi.
Felnőni annyi, mint tudni, hogy hiába.
Csakhogy a költő felnőtt fejjel is gyerek.

A borotválkozótükrömben egy üdvözült majom fintorog –
most szállt le a fáról,
körülötte a kéken hullámzó sugárözön.

2013. április 20., szombat

Térey János: Öröm


Gőzben puhulni karácsony havában 
Olyan, mint elpihenni rózsaágyban,
Belélegezve azt az illatot,
Mely ölni tud, ha ködbe ringatott:
Nyújtózol, és a gondolat diderget;
Gerinceden végigfut egy hideg csepp,
Akár az ujj a párát gyöngyöző
Ajtón, s izzít a mélyből feltörő
Gyönyör. Kilépsz, pezsgő habú medence
Öblébe ülsz be, árnyéklét kegyence…
Úgy nézel, mintha már a túlra át,
A térre: kint féltékeny pusztaság,
Pelyhet szikráztat egy féklámpa fénye,
S az uszoda – a kirakatba téve –
Közönségének játssza műsorát…
Te elpirulsz, de indulsz is tovább,
S míg készülődik a komoly karácsony,
Még egyszer elheversz a rózsaágyon,
Csak aztán úszod ajándék köröd.
Szeretve vagy minden mérték fölött.

Nádasdy Ádám: Féltérden


Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság 
rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,
s azt képzelnem: pont én kellek neked.
Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,
hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám –
most meg a cinkosommá tettelek.

Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem:
találsz-e te gyönyörűséget bennem –
úgy elfoglal, hogy megtaláltalak.
Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca,
de te járattál olyan iskolába,
ahol ilyesmiket tanítanak.

Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam
arcod sosem, mint hogy magam kivágjam
s gyökértelenül sodródjam feléd;
énnekem fáznom kell és epekednem,
nem úgy, mint aki ül a tenyeredben
s megszokta szépen markod melegét.

Én szolgáltalak volna áhítattal,
melletted álltam volna éjjel-nappal:
nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed,
a kíséreted nagyon kell szavamhoz.
Szemem téged keres, ha elkalandoz;
a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.

Nádasdy Ádám: A tavon át


Dobol, mint csendes basszus a tavon át, 
nincs dallama és nincs harmóniája
a távollétednek, csak üt, belül,
a szívben, koponyában, ingben, gatyában,
megmarkol váratlanul, ha befordulok
az előszobába, odaszögez a dobolás,
nincs szava, nincs üzenete
a távollétednek, csak súlya van,
dobol, kopog távoli koponyánkon,
ujjbegyeim a semmibe, puhán
cirógatnak, ahogy befordulok
az előszobába, szagolgatom
a pulóveredet, a tavon át
úszol felém, csak most, most meg ne fulladj.

2013. április 13., szombat

Jónás Tamás: A szerelemről


Most valami olyasmit szívesen mondanék, hogy 
jó a láz, de a nyugalomnál semmi sem jobb. 
Vagy: az az ég, ami szégyenkezve lángolt, 
meteort sírt, igaz, de távol volt, és tárgy volt. 
Vagy: minden szereplő, végül is, felcserélhető, 
s ilyen sztorit szül bármelyik hely és bármelyik idő. 
A lány se szép, se csúnya, a fiú alig erősebb, 
és mindig lesz kultúra, ki érti-félti őket. 
Tíz év múlva vége, ha most nem is múlt el még, 
és akkor lesz majd forró a most csak langyos emlék. 
És mondanám még azt is, hogy épp az a szép benne, 
hogy akkor múlna el, ha vége sose lenne. 
De ez se igaz, az se igaz, egy valós: hogy fájnak. 
S szerelemből, nem a csendből születnek a tárgyak.

Szabó Magda: Érik-e már a pillanat


Lennék szelíd, de nem tudom, 
hogy kell szelídnek lennem, 
csak harapdálom a magot 
ez érett szerelemben 
csikorgó foggal, míg reped. 
Nem bízom? Persze, hogy nem. 
Hol tanulnék bizalmat én, 
kitől? Ha három isten

kürtölne rám, vagy tűzszemű, 
beszédes csillagok, 
akkor se tudnék hinni már. 
Mióta megvagyok, 
rázkódik alattam a föld. 
Mért lennék én szelíd? 
Honnan tudnám a szerelem 
szelíd törvényeit?

Mindenki megcsalt, még a ház is, 
hiába volt beton 
meg vastraverz, mint a tojás, 
szétpukkadt egy napon, 
s miről azt hittem, fenn azért száll, 
hogy két távol vidék 
közt szárnyon mozgó híd legyen, 
bombát górt rám a gép.

Azt hittem, fényes csecsemők 
az életre születtek, 
s láttam széthullni csontjukat, 
mielőtt szólni kezdtek; 
láttam a térdeplő világot, 
hogy köszönti a békét, 
s míg galamb szállt, a hadigyár 
termelte lövedékét.

Miért hinnék valakiben? 
Miért hinnék tebenned? 
Egész mivoltom keserű, 
keserűen szeretlek, 
mert másképp nem tudok. Gyanakszom. 
Éjjelente, ha alszol, 
feléd dőlök, szimatolom 
gyanútlan, alvó arcod.

Mi van mögötte? Meddig állsz még, 
meddig várod, hogy testemet 
átdobjam, légtornász, naponta 
feléd e szörnyű föld felett? 
Ma még elkaptál. Tegnap is, 
ha szálltam. Nő-e benned, 
érik-e már a pillanat, 
amely zuhanni enged?

Várady Szabolcs: A halottakkal


A halottakkal óvatos vagyok.
Nem tudom, tudják-e, hogy nincsenek.
Ahogy bejössz az ajtón, rám köszönsz –
hát nem ilyenek a kísértetek.
Mégis: nem csak én vagyok elfogódott.
Úgy teszünk, mintha. Mint a nagybeteg
az ágyban és az ágy szélén kuporgó
próbálja egymást megsegíteni:
oly hitelesen hiteltelenek!

Mennyi időd van? Mennyi van nekem?
Még ugyanolyan őszinte a szájad,
üdvözlő csókját nem csak mímeli.
Valamiképpen vágyhattam utánad.
A hóesésben elveszetten álltunk.
Milyen hideg van. Nem kel még a nap.
Szeretlek. Egyszer azt mondtad: szeretlek.
A hó elolvadt, téged eltemettek,
ez megmarad.

2013. március 17., vasárnap

Borbély Szilárd: Woman once a bird


A Test csak kódolt üzenet 
jelek találkozása 
a női test a férfiagy 
zárt transzcendenciája

a madár, mint az áldozat 
a megbocsátás kódja 
és alászáll, ha fölrepül 
mert teste nincs a szóba

rossz végtelen, halott szövet 
a vágytalan halála 
hol Isten léte átszakad 
az immanenciába

a bűnös vágyak teste: nő 
a férfiagyak tárgya 
a csonkolás, a kínzatás 
és a kitépett szárnya

hogy ne repülhessen tova 
a torzó csak a vágya 
a test, amelyre hús tapad 
a hideg, fémes vázra

a megalázott test marad 
a fotókódba zárva 
a női test halott Anya: 
az angyal poszthumánja.

2013. március 9., szombat

Lackfi János: Egy nagyon ronda


Egy nagyon ronda kék kabátot vettem 
neked a Fény utcai piacon valami nénikétől, 
később, mikor kidobtuk, egészen 
megbabonázott, megborzongatott 
a rondasága, de a vétel pillanatában 
inkább csak elbűvölt a tény, 
hogy neked, elbűvölt, hogy veszek, 
elbűvölt, hogy kabátot, tán azt reméltem, 
az igénytelen, alacsony nénikére 
szabott karok, az idétlen vállvarrás, 
az otromba gombok s a szín, melyet 
ki nem állhatsz, majd foglyul ejtenek, 
foglyomul, többé nem szabadulsz 
ettől a kabáttól, az általam 
vett ronda kéktől, és 
bizonyos értelemben, így visszanézve, 
nem is volt ez olyan együgyű okoskodás.

Lackfi János: Ünnepi örökmozgó


A termék kedélyes, kúp-forma bácsika 
piros-arany köpönyegben, 
fehér szakállal, domború pocakján 
az ezüstpapír gyűrődése miatt 
azonosíthatatlan ajándékokat 
tartalmazó puttonnyal, 
melynek száját gacsos kezével 
fogja össze. Egyik szemhéján 
lefittyedő ezüstpapír-lebeny, 
ideje lenne szemészhez mennie. 
Talpára írva ez áll: 
„Mikulás jellegű csokoládé-készítmény”. 
Szavatossági ideje nem járt le. 
Csak amikor az ezüstpapírt lehántjuk 
róla, akkor derül ki, hogy belsejében 
nem más lapul, mint egy csokinyúl. 
Ó, a kereskedelem örök bölcsessége, 
mely ünnep múltán kúpforma Mikulássá 
öltözteti a megmaradt nyulakat, 
Húsvét közeledtén pedig a maradék 
Mikulások bújhatnak nyusziruhába, 
ilyenformán a körforgás örök, 
és állni látszik az idő, 
mint a nagyon gyorsan forgó autókerék. 
Így aztán minden későbbi ünnep 
tartalmaz valamit az azt megelőző 
ünnepi percek édességéből, 
és minden ünnep a rákövetkezőt 
elővételezi idejekorán, 
a felszínen képződő fehér réteg pedig 
a termék élvezeti értékét 
egyáltalán nem befolyásolja.

2013. március 1., péntek

Jónás Tamás: merevség


i. 
az ember megáll az utcán 
nem érti miért van dolga 
balra kéne hogy menjen 
de valahogy mégis jobbra 
logika nincsen ebben 
s érzelem sincsen abban 
fogy az indok hogy menjen 
s úgy fogy hogy egyre jobban 
már az is bántja hogy ott áll 
sőt az is bántja hogy mégse 
a szív vágyakkal rakott tál 
gondolja s ha tudna lépne

ii. 
nem hiszek már az ingben 
pólókat hordok folyton 
mélyebb jelentése nincsen 
de nem is azért mondom 
lényeg hogy vigyen a sok sor 
még az is mindegy hogy merre 
ahogy az idő sokszor 
vad haza vad idegenbe 
nem hiszek nadrágban gombban 
mindegyikkel csak a gond van 
elszakad leszakad minden 
visszasodor vagy el innen 
ahogy az idő is mindig 
és jöhet bármilyen ünnep 
nem jutok vissza az ingig 
folyton a pólók jönnek 
elszakadt sliccek és zoknik 
mindegyik szövet elfoszlik 
ahogy az idő is elfogy 
leszakadoznak a gombok 
elrongyolódik a nadrág 
vagy kinövöd ami nagy rád 
unom a ruhát a rendet 
nem mennek jól: menetelnek 
kiállnék szívest a sorból 
de a törvény visszagombol 
lennék ha lehetnék póló 
abból is valami olcsó

Jónás Tamás: Példa hiányra, befejezésre


Ennyi volt. Megvolt. Ideje menni. 
Nem jó már veled énnekem semmi. 
Talán néha-néha lenne egy még. 
De te azt nekem már úgyse tennéd. 
Teszed majd új pasi tranzitágyán. 
Kocsiban. Nappal körúti járdán. 
Betépve néhányszor azt hiszed majd, 
nekem csinálod, s hogy: Balaton part. 
Úr vagyok: mindent rám lehet kenni. 
Én rontottam. És neked kell menni.

Felnősz majd, megbánsz, mint bántak mások. 
Hogy volt? Tettek versus vallomások. 
Páratlan páros. Két értelemben. 
Végül is boldogan mind a ketten. 
Erkélyen dohányzol éjjelente, 
hideg szél csíp véreres szemedbe, 
tetszik, mert fáj és mert úgy kegyetlen, 
ahogyan veled csak én lehettem. 
…………………………………………………… 
……………………………………………………

Bennem ne bízz, ez az utolsó vers. 
Leszek, mint előtted: okos és nyers. 
Szerelmes! Szól majd néhány sztori róla, 
melyik lány miatt ugrottam folyóba. 
Olvasod új könyvem: nem rossz darab. 
S nem mondod ki, hogy csak szavak, szavak. 
„Nincs benne tűz, amivel úgy követelt.” 
És vigasztalódsz: másnak ennyi se telt. 
Sebnek seb, és fáj is, éget, mint ami 
friss. De nem érdemes begyógyítani.

Jónás Tamás: Nóta


Nyugtasd meg a szeretőmet, hatalmas, 
nem hagyom el akkor sem, ha unalmas. 
Arcom bőre hozzánőtt az arcához, 
elkárhozok, ha szeretőm elkárhoz.

Fújjad szél a szoknyáját, a bokáját, 
jólesik az őneki, ha csodálják. 
Nyugtasd meg, hogy szeretője nem bánja, 
még ha ő is lesz a város kurvája.

Beteg vagyok, bolond vagyok, csak arra 
gondolok, hogy engem karol a karja. 
Úgy ölelem, hogy az arca kisápad, de kisápad. 
Jó nekem az ő halála halálnak.

László Noémi: Józan vers tavasszal




Ezt a kezet hogyan engedjem el? 
Az ember végül mindent elvisel. 
A szövetből minden csodát kivág, 
kopottan feszül vállán a világ. 
Arcába hűvös tény-eső csorog, 
míg háta mögött fakó angyalok 
vonulnak némán és lábujjhegyen, 
mert képtelenség, hogy szárnyuk legyen, 
mert képtelenség, hogy én nélküled, 
de ésszerű – és megtörténhetett. 

László Noémi: Állókép



Mert gyakorolható a félelem, 
én döntöm el: a vég milyen legyen. 
Hangoztatom, hogy nem vagyok erős. 
Szemem, szám, hangom ezért tetszetős.

Edzett vagyok. Hajlékony, mint a csont, 
amitől lélegezni sem lehet. Viszont 
visszavonultan látszom élni itt, 
hol csak a roppant bordázat segít

egyensúlyt tartani. A táncterem 
sima kövén szórakoznak velem 
a férfiak. Figyelem szótlanul, 
erejével ki hogyan boldogul,

és elveszítek egyet, tízet, százat, 
mert nincs bennem egy szikrányi alázat.

László Noémi: Időmilliomos



Óra kondul, nem számolom, hányszor. 
Fordul az árnyék, nő a fű, hiányzol. 
Loccsan a víz, híd hajlik, hattyú moccan. 
Mi történt, most miért nem visszakoztam. 
Haj hull, térd fárad, szem világa tompul. 
Már nem veszettül, nem is átkozottul, 
csak egyszerűen látni szeretnélek. 
Ráérek. 

2013. február 17., vasárnap

Kiss Judit Ágnes: Se megírni, sem elhallgatni



Ha már közhely, végképp közhely legyen 
meg- vagy körülírni, mit jelent nekem, 
hogy belém szivárogtál a repedéseken 
át, és ha magamban, benned lépkedek.

Érintésedet, mint szájpadlás a nyelvét, 
jól ismerem, nedvesen és vakon 
jársz bennem, s ha változnék, éppúgy megéreznéd, 
mint nyelv a szájban 
a láthatatlan, apró hólyagot.

Amíg az őrület fejem fölött kering, 
mint a hold a föld körül (bele akar 
zuhanni, csak folyton melléesik, 
egyszer te magyaráztad így nekem), 
nem tart meg más, csak vers és szerelem.

Bár szeretnélek jobban vagy kevésbé, 
ne így, ne ilyen kiszolgáltatottan. 
Aki kötődik, mindig az a gyengébb, 
én meg, mint a fagyöngy, úgy rá szoktam 
nőni arra, akit szeretek, 
hát veled szemben sosem győzhetek.

Se megírni sem elhallgatni nem megy, 
hogy rád feszítve, rád szögezve lenni 
milyen megadás, milyen küzdelem; 
a vergődést, mint a vadállat 
a csapdában, és amit semmi 
nem csillapít: vágyat és bosszúvágyat. 
Meztelen vagyok és fegyvertelen.

Mint keretéből a képet, próbálom 
ezt a verset a formából 
kifeszegetni, ne legyen se rím, 
se mérték, ha ilyen mértéktelen 
a kötődés, talán a szerelem, 
de hiába. Úgy visszaránt a jambus, 
mint ebet a lánc (így tán nem harap) – 
a szabadság nekem túl nagy falat.

Hát leszek rab, és leszek áldozat, 
még látszat sincs, még meg se tudlak csalni, 
mélyemben zakatolsz, mint a vonat 
az alagútban. Hallgatom, hagyom. 
Belülről ismersz, mint edényt a víz, 
és nem tehetek semmit ellened, 
csak függök rajtad, akár egy kereszten, 
ahogy a versem függ a rímein. 
Lázadni vagy feladni egyre megy, 
aki vagyok, az győzött, én elestem, 
fegyvertelen és meztelenül állok, 
s a mindig felbuggyanó kívánságot, 
hogy elfelejtselek örökre, sem 
megélni, sem megírni nem merem.