Ha már közhely, végképp közhely legyen
meg- vagy körülírni, mit jelent nekem,
hogy belém szivárogtál a repedéseken
át, és ha magamban, benned lépkedek.
Érintésedet, mint szájpadlás a nyelvét,
jól ismerem, nedvesen és vakon
jársz bennem, s ha változnék, éppúgy megéreznéd,
mint nyelv a szájban
a láthatatlan, apró hólyagot.
Amíg az őrület fejem fölött kering,
mint a hold a föld körül (bele akar
zuhanni, csak folyton melléesik,
egyszer te magyaráztad így nekem),
nem tart meg más, csak vers és szerelem.
Bár szeretnélek jobban vagy kevésbé,
ne így, ne ilyen kiszolgáltatottan.
Aki kötődik, mindig az a gyengébb,
én meg, mint a fagyöngy, úgy rá szoktam
nőni arra, akit szeretek,
hát veled szemben sosem győzhetek.
Se megírni sem elhallgatni nem megy,
hogy rád feszítve, rád szögezve lenni
milyen megadás, milyen küzdelem;
a vergődést, mint a vadállat
a csapdában, és amit semmi
nem csillapít: vágyat és bosszúvágyat.
Meztelen vagyok és fegyvertelen.
Mint keretéből a képet, próbálom
ezt a verset a formából
kifeszegetni, ne legyen se rím,
se mérték, ha ilyen mértéktelen
a kötődés, talán a szerelem,
de hiába. Úgy visszaránt a jambus,
mint ebet a lánc (így tán nem harap) –
a szabadság nekem túl nagy falat.
Hát leszek rab, és leszek áldozat,
még látszat sincs, még meg se tudlak csalni,
mélyemben zakatolsz, mint a vonat
az alagútban. Hallgatom, hagyom.
Belülről ismersz, mint edényt a víz,
és nem tehetek semmit ellened,
csak függök rajtad, akár egy kereszten,
ahogy a versem függ a rímein.
Lázadni vagy feladni egyre megy,
aki vagyok, az győzött, én elestem,
fegyvertelen és meztelenül állok,
s a mindig felbuggyanó kívánságot,
hogy elfelejtselek örökre, sem
megélni, sem megírni nem merem.
