Borbély Szilárd: Az évek hogyha…

Az évek ahogy múlnak mint a fátyol 

válladra omlik lassan hangtalan 

kibomlik immár minden önmagától 

az aszfalt fénylik kinn az utca hallgat 

a gyertyaláng sábesz shálom alatt 

sötétebb lett a tűnő csillogástól 

az arcod nevetése elszakadt 

az ablaküvegre ráver a zápor 

és elmosódva könnyed itt szaladt

el érkezik a Királynő 

rágófoltok holdfény lábnyomat 

az ónpohár lehull az asztaláról 

a szék lábáról csúszik le árnyéka 

és az aranyszál is 

végül elszakad

nehéz azt mondani hogy nem 

és nehéz azt mondani hogy igen

válladra omlik lassan hangtalan 

egy évtized a borzalmak havából 

a szív nem érez semmit önmagából 

mert nincs is benne semmi 

csak anyag 

izmok kötegbe fonva 

mint a haj 

parkettaminta rajta könnyű sál 

válladra omló évek a súly alatt 

míg a szinuszcsomó gépiesen 

elektromos impulzusokat ad

így múlik el a sábesz 

mint a csillag az égre dermed 

Ég veled Királynő 

áldott aki elmegy.

kabai lóránt: iskolakör

másra akartál várni örökre,

mégis én lettem, aki jött;

ami késett, el is múlt szépen,

de meg is maradt menedékedül;

csak az van, ami nem lett,

lecsukott szemed mögött a máshol,

elalvó arcom mögött egy másik arc,

mely nem csak odagondolásból áll;

többé soha semmi nem gyújt

világot e más világon;

rám a holdtalan, vak véletlen,

de rád minden vigyáz.

Jónás Tamás: Aperitif

Hadd mondjam el, hogyan tudom.

Én úgy, hogy nincsen semmi.

Lesz, persze, néhány alkalom.

De nem kell értük tenni.

Nincs munka, nincsen szenvedély.

Még rendetlenség sincsen.

Két kéz, ha néha összeér,

nem tudom, mért irigylem.

Volt egy-két áldott társaság.

Meséket vérző szájak.

Feleslegesen várni rád,

az is jó volt hibának.

És lesz majd egyszer más világ.

A múlt idő nincsen tovább.