Tóth Krisztina: Vasgolyó

Álmomban abban a házban jártam,
ahol ébren nem is laktam soha,
mégis, vakon odatalált az elme
a sötétségen át a kapujához.

Harmincöt évnyi távolságból
megsejtettem, hogy te is ott laksz,
egy ajtó mögött üldögélve várod,
hogy felérjek az emlékezetedig.

Gyerek volt még a testem, így hiába
vágytam rád felnőtt szerelemmel,
később aztán az idő folyosóin
járva örökké elkerültük egymást.

Mindig jó volt beszélgetni azokkal,
akikről tudtam, hogy ismernek téged,
mintha csak találomra teletömnék
fényképekkel egy üres postaládát.

Aztán egy nap a zúgó forgalomban
szembejöttél, félig már öregember,
és perceken át csak a szádat néztem
a fülsüketítő utcazajban.

Valamit mondtál, hogy már unokád van,
nem is figyeltem, félrevert a szívem,
nagy, lengő vasgolyó a levegőben,
nézd, mondtam, éppen bontják azt a házat.

Takács Zsuzsa: Búcsúzni jöttem, mondom

Búcsúzni jöttem, mondom. Háttal ül nekem
a hosszú asztalnál, népes társaságban.
Megfordul kicsit, magához húz, vállához

ér a mellem. A csökkenő távolság, a növekvő
súly, a vér gyors áramlása, a minden
tagomat elöntő meleg, az önfelejtés,

a visszatartott lélegzettől kitáguló
erek lüktetése, a megpihenni-vágyás
bármilyen vízszintes helyen. A konkrét,

nyers mozdulatok ígéretébe beleszédülök.
Én attól félek, hogy van feltámadás, a szeretők
újra élnek, és ott folytatják, ahol abbahagyták.

Jászberényi Sándor: Megszokja az ember hogy nem szeretik

Megszokja az ember, hogy nem szeretik.

Magát nem érzi többé csontja törtnek.

Elhallgat, magára húzva azt a csöndet,

mit hirtelenjében épp megtalált.

Nem játszik benne száz privát halál,

árnyéka sem ugrik épp az égig,

s bár a sokkhatástól mindkét szem bevérzik,

megdöbbentő, de nem is fáj nagyon.

Csak felvillan, mint az elromlott neon,

míg likőrboltok előtt piszkos eső esik.

Megszokja az ember, hogy nem szeretik.

Megszokja az ember, hogy nem szeretik.

A város fényei egy percre kihunynak.

A holdat nézi, a ronda, barna holdat,

s megérti azt, hogy úgy pótolható,

mint egy elveszített régi kulcscsomó,

Hogy érdek van csupán, csak érdek,

és át nem gondolt gyors szeretkezések,

hogy fogamzás és fogadkozás nem ér,

és nem számít a sűrű barna vér.

Az ablakon kilép a lélek,

beszédnek nincs sok helye itt. –

Megszokja az ember hogy nem szeretik.

Megszokja az ember, hogy nem szeretik.

Nem érzi többé, hogy rajta gyorsvonat haladt át,

bár másképpen szívja a cigarettát,

és másmilyenek lesznek számára az utcák,

a bárok füstje, bent a lusta kurvák.

Megtanulja: semmi sincsen ingyen,

hogy pénz beszél és közben nincsen isten.

Elnémítja a szép tapasztalat,

hogy bármi is történik életben marad,

de nem álmodik ha lehunyja szemeit.

Megszokja az ember hogy nem szeretik.

Dylan Thomas: Halálom ez, habár már sok halált

Halálom ez, habár már sok halált
haltam én és támadtam fel megint
beforratlan sebbel, széttörött szívvel.
Halál lenne újra merítenem
lelkem s vérem egy másik lénybe,
ki maga is sebzett lett, míg viaskodott,
megöletett és feltámadott törött szívvel
már századik halálra készen;
a pusztulásra, sebre készen, miként egy bolond.

Halál: merülni, vagy ellenszegülni –

halál így is, ugy is.

Hát hadd szeressek és az öreg tetemem

hadd heverjen a többi csontvázam között

a törött égre meredvén.