Borbély Szilárd: Woman once a bird

A Test csak kódolt üzenet 

jelek találkozása 

a női test a férfiagy 

zárt transzcendenciája

a madár, mint az áldozat 

a megbocsátás kódja 

és alászáll, ha fölrepül 

mert teste nincs a szóba

rossz végtelen, halott szövet 

a vágytalan halála 

hol Isten léte átszakad 

az immanenciába

a bűnös vágyak teste: nő 

a férfiagyak tárgya 

a csonkolás, a kínzatás 

és a kitépett szárnya

hogy ne repülhessen tova 

a torzó csak a vágya 

a test, amelyre hús tapad 

a hideg, fémes vázra

a megalázott test marad 

a fotókódba zárva 

a női test halott Anya: 

az angyal poszthumánja.

Lackfi János: Egy nagyon ronda

Egy nagyon ronda kék kabátot vettem 

neked a Fény utcai piacon valami nénikétől, 

később, mikor kidobtuk, egészen 

megbabonázott, megborzongatott 

a rondasága, de a vétel pillanatában 

inkább csak elbűvölt a tény, 

hogy neked, elbűvölt, hogy veszek, 

elbűvölt, hogy kabátot, tán azt reméltem, 

az igénytelen, alacsony nénikére 

szabott karok, az idétlen vállvarrás, 

az otromba gombok s a szín, melyet 

ki nem állhatsz, majd foglyul ejtenek, 

foglyomul, többé nem szabadulsz 

ettől a kabáttól, az általam 

vett ronda kéktől, és 

bizonyos értelemben, így visszanézve, 

nem is volt ez olyan együgyű okoskodás.

Lackfi János: Ünnepi örökmozgó

A termék kedélyes, kúp-forma bácsika 

piros-arany köpönyegben, 

fehér szakállal, domború pocakján 

az ezüstpapír gyűrődése miatt 

azonosíthatatlan ajándékokat 

tartalmazó puttonnyal, 

melynek száját gacsos kezével 

fogja össze. Egyik szemhéján 

lefittyedő ezüstpapír-lebeny, 

ideje lenne szemészhez mennie. 

Talpára írva ez áll: 

„Mikulás jellegű csokoládé-készítmény”. 

Szavatossági ideje nem járt le. 

Csak amikor az ezüstpapírt lehántjuk 

róla, akkor derül ki, hogy belsejében 

nem más lapul, mint egy csokinyúl. 

Ó, a kereskedelem örök bölcsessége, 

mely ünnep múltán kúpforma Mikulássá 

öltözteti a megmaradt nyulakat, 

Húsvét közeledtén pedig a maradék 

Mikulások bújhatnak nyusziruhába, 

ilyenformán a körforgás örök, 

és állni látszik az idő, 

mint a nagyon gyorsan forgó autókerék. 

Így aztán minden későbbi ünnep 

tartalmaz valamit az azt megelőző 

ünnepi percek édességéből, 

és minden ünnep a rákövetkezőt 

elővételezi idejekorán, 

a felszínen képződő fehér réteg pedig 

a termék élvezeti értékét 

egyáltalán nem befolyásolja.

Jónás Tamás: merevség

i. 

az ember megáll az utcán 

nem érti miért van dolga 

balra kéne hogy menjen 

de valahogy mégis jobbra 

logika nincsen ebben 

s érzelem sincsen abban 

fogy az indok hogy menjen 

s úgy fogy hogy egyre jobban 

már az is bántja hogy ott áll 

sőt az is bántja hogy mégse 

a szív vágyakkal rakott tál 

gondolja s ha tudna lépne

ii. 

nem hiszek már az ingben 

pólókat hordok folyton 

mélyebb jelentése nincsen 

de nem is azért mondom 

lényeg hogy vigyen a sok sor 

még az is mindegy hogy merre 

ahogy az idő sokszor 

vad haza vad idegenbe 

nem hiszek nadrágban gombban 

mindegyikkel csak a gond van 

elszakad leszakad minden 

visszasodor vagy el innen 

ahogy az idő is mindig 

és jöhet bármilyen ünnep 

nem jutok vissza az ingig 

folyton a pólók jönnek 

elszakadt sliccek és zoknik 

mindegyik szövet elfoszlik 

ahogy az idő is elfogy 

leszakadoznak a gombok 

elrongyolódik a nadrág 

vagy kinövöd ami nagy rád 

unom a ruhát a rendet 

nem mennek jól: menetelnek 

kiállnék szívest a sorból 

de a törvény visszagombol 

lennék ha lehetnék póló 

abból is valami olcsó

Jónás Tamás: Példa hiányra, befejezésre

Ennyi volt. Megvolt. Ideje menni. 

Nem jó már veled énnekem semmi. 

Talán néha-néha lenne egy még. 

De te azt nekem már úgyse tennéd. 

Teszed majd új pasi tranzitágyán. 

Kocsiban. Nappal körúti járdán. 

Betépve néhányszor azt hiszed majd, 

nekem csinálod, s hogy: Balaton part. 

Úr vagyok: mindent rám lehet kenni. 

Én rontottam. És neked kell menni.

Felnősz majd, megbánsz, mint bántak mások. 

Hogy volt? Tettek versus vallomások. 

Páratlan páros. Két értelemben. 

Végül is boldogan mind a ketten. 

Erkélyen dohányzol éjjelente, 

hideg szél csíp véreres szemedbe, 

tetszik, mert fáj és mert úgy kegyetlen, 

ahogyan veled csak én lehettem. 

…………………………………………………… 

……………………………………………………

Bennem ne bízz, ez az utolsó vers. 

Leszek, mint előtted: okos és nyers. 

Szerelmes! Szól majd néhány sztori róla, 

melyik lány miatt ugrottam folyóba. 

Olvasod új könyvem: nem rossz darab. 

S nem mondod ki, hogy csak szavak, szavak. 

„Nincs benne tűz, amivel úgy követelt.” 

És vigasztalódsz: másnak ennyi se telt. 

Sebnek seb, és fáj is, éget, mint ami 

friss. De nem érdemes begyógyítani.

Jónás Tamás: Nóta

Nyugtasd meg a szeretőmet, hatalmas, 

nem hagyom el akkor sem, ha unalmas. 

Arcom bőre hozzánőtt az arcához, 

elkárhozok, ha szeretőm elkárhoz.

Fújjad szél a szoknyáját, a bokáját, 

jólesik az őneki, ha csodálják. 

Nyugtasd meg, hogy szeretője nem bánja, 

még ha ő is lesz a város kurvája.

Beteg vagyok, bolond vagyok, csak arra 

gondolok, hogy engem karol a karja. 

Úgy ölelem, hogy az arca kisápad, de kisápad. 

Jó nekem az ő halála halálnak.

László Noémi: Józan vers tavasszal

Ezt a kezet hogyan engedjem el? 

Az ember végül mindent elvisel. 

A szövetből minden csodát kivág, 

kopottan feszül vállán a világ. 

Arcába hűvös tény-eső csorog, 

míg háta mögött fakó angyalok 

vonulnak némán és lábujjhegyen, 

mert képtelenség, hogy szárnyuk legyen, 

mert képtelenség, hogy én nélküled, 

de ésszerű – és megtörténhetett. 

László Noémi: Állókép

Mert gyakorolható a félelem, 

én döntöm el: a vég milyen legyen. 

Hangoztatom, hogy nem vagyok erős. 

Szemem, szám, hangom ezért tetszetős.

Edzett vagyok. Hajlékony, mint a csont, 

amitől lélegezni sem lehet. Viszont 

visszavonultan látszom élni itt, 

hol csak a roppant bordázat segít

egyensúlyt tartani. A táncterem 

sima kövén szórakoznak velem 

a férfiak. Figyelem szótlanul, 

erejével ki hogyan boldogul,

és elveszítek egyet, tízet, százat, 

mert nincs bennem egy szikrányi alázat.

László Noémi: Időmilliomos

Óra kondul, nem számolom, hányszor. 

Fordul az árnyék, nő a fű, hiányzol. 

Loccsan a víz, híd hajlik, hattyú moccan. 

Mi történt, most miért nem visszakoztam. 

Haj hull, térd fárad, szem világa tompul. 

Már nem veszettül, nem is átkozottul, 

csak egyszerűen látni szeretnélek. 

Ráérek.