Ady Endre: Megöltem egy pillangót

Megölök egy pillangót,

Óh, áldott isteni perc,

Szent kéje az ölésnek:

Minden gyűlöletemért

Hal meg e szines féreg.

Ki várja a holnapot:

Igy várja azt a holnap.

Vágjon elé a halál

Minden boldog mosolynak,

Szakadjon meg az erő,

Kezdetén nagy vívásnak,

Ne legyen víg lakoma

Az élet mindig másnak.

Tűz legyen minden arany,

Minden boldog csók méreg.

Szárnyad van, csapkodsz, örülsz?

Hát ezért öllek én meg.

S boldog vagyok, mert öltem.

Kányádi Sándor: Bántani én nem akarlak

Bántani én nem akarlak,

szavaimmal betakarlak,

el-elnézlek, amíg alszol.

Én sohasem rád haragszom,

de kit bántsak, ha nem téged,

az én vétkem, a te vétked,

mert akarva, akaratlan,

halálom hordod magadban,

s a fiammal, akit szültél,

halálom részese lettél,

és történhet már akármi

történhető, e világi,

oldhatatlan köt hozzád

a magasztos bizonyosság,

világrészek, galaktikák

távolából is mindig rád

emlékeztet ez a vétked.

Kit szeressek, ha nem téged.

Weöres Sándor: Naplórészlet

Egy idő óta érzem magamban:

kezdem sajnálni mástól, mi enyém.

Ki bármit bárkinek örömmel adtam,

fösvénység bujkál vérem rejtekén.

Ha jössz: ebéddel, borral megkinállak

s valami visszavonná sírva bennem.

Szivemben bujkál egy vézna vadállat,

mint kullogó farkas a rengetegben.

A durva földi-jóhoz mi közöm,

ki égi dolgok közelében élek?

A hajlam nem kérdi: üvöltve jön,

sápadtan reszket előtte a lélek.

E vers szerzője olyan vágyna lenni,

kit földi öröm sose melegít,

kinek másokra nincs szüksége semmi

s mert vágytalan, hát másokon segít.

Mint ki az Úrnak épít palotát

s egyszer csak hall a mélyből gyönge neszt

és kőlapok közt, padló-résen át

a talaj nedve csörgedezni kezd:

bevallom, így járok ujra meg ujra,

ki önmagamban szentélyt épitek.

Falamat a forrás sziszegve fúrja

s hol hő repeszti, hol meg a hideg.

Szobotka Tibor: Dal

Oly kedves voltál, mint egy régi dal, 

és elhangzottál és utána csend. 

A múlt idő, a két té betakar 

jobban, mint ezer göröngy odalenn. 

Fényképed nézem, hozzá zümmögök. 

Ez volt a dal? Nem. Így hangzott talán? 

Ritmusát verik tompa, bús rögök, 

mik megkoppantak koporsód falán. 

A csend maradt utánad egyedül. 

A fényképed nem kottázza a dalt. 

Még szivárványán Isten hegedül, 

a könny, mint apró ibolya, kihajt.

Ady Endre: Finita

Vége van. A függöny legördült,

Komisz darab volt, megbukott.

Hogy maga jobban játszott, mint én?...

...Magának jobb szerep jutott!

Én egy bolond poétát játsztam,

Ki lángra gyúl, remél, szeret -

Maga becsapja a poétát,

Kell ennél hálásabb szerep?!...

Kár, hogy kevés volt a közönség.

Nem kapott illő tapsokat,

Pedig ilyen derék játékért

Máskor kap rengeteg sokat.

Mert e szerep nem most először

Hozott magának nagy sikert:

Volt már olyan bolond poéta,

Aki magának hinni mert...

Én magam e csúfos bukásért

Vádolni nem fogom soha,

Ez volt az utolsó csalódás,

A szív utolsó mámora.

Egy percig újra fellángoltam,

Álom volt, balga, játszi fény;

Megtört egy kegyetlen játékon,

Leáldozott egy lány szivén...

Vége van. A függöny legördült,

Végső akkordot rezg a húr,

Elszállt a hitem, ifjuságom,

Utolszor voltam trubadur...

Eddig a vágy hevéért vágytam,

Most már a hitben sincs hitem,

Ártatlanság, szűzi fehérség

Bolond meséjét nem hiszem.

Vége van. A függöny legördült,

Komisz darab volt, megbukott,

Rám tán halálos volt a játék,

Magának érte taps jutott.

Így osztják a babért a földön,

Hol a szív sorsa siralom...

...Hány ily darab játszódott már le

Ezen a monstre-színpadon?!

Szabó Magda: Látod-e már

A voltak voltak, és a múlt halott. 

Az építettek mind rommá omoltak, 

virággá bomlanak a vaksi holtak, 

ámulva nézik selymes csillagok.

Lomha korom közt gördül a kiholt nap, 

a hidak árba fúltak a folyókon, 

az emlékeken béklyó, béna ólom, 

véresre botlik tegnapon a holnap.

Tudod-e még az utat, merre jöttünk? 

Az életet, mely szertehullt mögöttünk? 

A völgy szelídjét, túl a vad hegyen?

S látod-e már, mint köti néma szájjal, 

síró mosollyal, köddel és halállal 

sarkantyúját az ifjú szerelem?

Csokonai Vitéz Mihály

Boldog! százszor boldog, aki nem szűletett,

Aki nem ízlelte még meg az életet!

De jaj! aki egyszer van és kezdett lenni,

Örök halál annak semmiségbe menni.

Ha nem levék vala, e nagy jót nem tudnám

S a nem esmért halál karjain aludnám,

De az élet bennem mihelyt szikrát vetett,

Fellobbant a hozzá vonszódó szeretet.

Lackfi János: Nyűgös imádság

Csontomból szívd ki a velőt

feszítsd ki ereim kötélnek

tépd le körmeim, hajamat

szálanként mind kihúzkodd

erőmet vedd el, nyáladzó

kisdedként henteregjek

lapos erszényként lötyögő

húsomba kór harapjon

és fejemben zörgő kaviccsá

szárítsad az agyam

szedj szét, rakj össze engemet

csak foglalkozz velem

csak velem

foglalkozz, Istenem.