2012. augusztus 17., péntek

Rakovszky Zsuzsa: Narkomán




Na és helyette? Mondd, mi van helyette? 
Ami másnak? Ahogy elnézem őket 
utcán, buszon – gyanakvóak, gyűröttek –, 
hát mit mondjak, nem úgy fest köztük egy se,

mint akit mindjárt szétvet az öröm, mert 
nem szokott rá, vagy a boldog tudattól, 
hogy hétből öt napon hajnali hattól 
sajtot mérhet, írógépet püfölhet,

ágytálat hordhat… Persze, az eredmény: 
megtérni este meghitt otthonomba 
– másfél szoba panel – a balkonomra 
muskátlit ültetnék, egyengethetném

a szőnyeg rojtjait… ott learatni 
munkám gyümölcseit, na igen, az már 
valami… Jó, van még más is: tavasz, nyár… 
Meg csicseregnek a kismadarak – mi?

Meg szerelem. Az van még csak nagyon. 
Pont én ne tudnám? Akkor kezdtem el. 
Bámulod a plafont, nem érdekel 
semmi, csak az a rohadt telefon,

hogy az szólalna meg… Hét óra, fél nyolc – 
a nap az istennek nem érne véget. 
Amire nézel, mint a sósav, éget… 
Aztán egyszer csak azt mondtam, elég volt.

Hát így. De jó, mondjuk, viszontszeret, 
vagy pláne elvesz, és? Pár hónap múlva, aztán 
már csak minden szentévben nyúlna hozzám, 
nem nő volnék – valami átmenet

a Szűzanya meg egy öreg hokedli 
közt. Én ne tudnám? Otthon is csak ez ment. 
Na és ha ezt sínylem most? Én fizessek 
ezért is? Én akartam megszületni?

Talán magamtól csatlakoztam ehhez 
a játékhoz? Mégis, mikor fogadtam 
én el ilyen szabályt: kínlódni hatvan, 
hetven évig, és közben jó, ha egy perc

öröm nagynéha? Én – mindegy, ha csaltam, 
hát csaltam, ha más módja nincs: de most, 
ha akarom, százból százszor pirost 
vet a rulett itt a köztiagyamban…

És mit vesztek vele? A szép öregség? 
Mikor a vízbe aprókat kavarva, 
mint egy üvegvázát, magasra tartva 
turbános teknőc-fejem, hogy a festék

le ne ázzon, a napi ötven hosszom 
rónám szorgalmasan faltól-falig, 
s nyolcvan fölött hetvennek még alig 
néznék ki? Aztán – töppedt öregasszony,

protézis a pohárban, csillogó cső 
etetget, a vénám körül merő kék- 
zöld folt a bőr, mintha láng nélkül égnék, 
zsugorodom – s sehol az ápolónő…

Baj, persze, semmi – majd élnek tovább a 
génjeim vagy a tetteim – tudod kit 
vigasztal ez? És élnek, jó, de meddig? 
A kozmosz, olvastam, zuhog magába,

vagy tágul, nem mindegy? Ezt elviselni 
tiszta tudattal? Azt, hogy nemhogy én, de 
a Föld se lesz, meg ég se, hang se, fény se: 
semmi, csak híg semmi, vagy sűrű semmi…

Idő se lesz. Idő különben sincsen. 
Tudom, láttam: akkor. Ahogy a nap 
elérte, a kehes konyhai csap 
fénylett, mint egy madárfejű kisisten,

a csőrén kitüremlő, kicsi körtét, 
a csöppet lassan érlelte a súlya, 
a gyönge vízszár nyúlott vékonyulva, 
de mielőtt elpattant – egy öröklét

múlt el, amíg néztem, és úgy éreztem, 
hogy a világ megoldása bekattan: 
hogy Isten: az öröm. Cseppben és csapban 
ő csillog, és semmit nem tudsz, ha ezt nem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése