Álmomban abban a házban jártam,
ahol ébren nem is laktam soha,
mégis, vakon odatalált az elme
a sötétségen át a kapujához.
Harmincöt évnyi távolságból
megsejtettem, hogy te is ott laksz,
egy ajtó mögött üldögélve várod,
hogy felérjek az emlékezetedig.
Gyerek volt még a testem, így hiába
vágytam rád felnőtt szerelemmel,
később aztán az idő folyosóin
járva örökké elkerültük egymást.
Mindig jó volt beszélgetni azokkal,
akikről tudtam, hogy ismernek téged,
mintha csak találomra teletömnék
fényképekkel egy üres postaládát.
Aztán egy nap a zúgó forgalomban
szembejöttél, félig már öregember,
és perceken át csak a szádat néztem
a fülsüketítő utcazajban.
Valamit mondtál, hogy már unokád van,
nem is figyeltem, félrevert a szívem,
nagy, lengő vasgolyó a levegőben,
nézd, mondtam, éppen bontják azt a házat.
