Térey János: Öröm

Gőzben puhulni karácsony havában 

Olyan, mint elpihenni rózsaágyban,
Belélegezve azt az illatot,
Mely ölni tud, ha ködbe ringatott:
Nyújtózol, és a gondolat diderget;
Gerinceden végigfut egy hideg csepp,
Akár az ujj a párát gyöngyöző
Ajtón, s izzít a mélyből feltörő
Gyönyör. Kilépsz, pezsgő habú medence
Öblébe ülsz be, árnyéklét kegyence…
Úgy nézel, mintha már a túlra át,
A térre: kint féltékeny pusztaság,
Pelyhet szikráztat egy féklámpa fénye,
S az uszoda – a kirakatba téve –
Közönségének játssza műsorát…
Te elpirulsz, de indulsz is tovább,
S míg készülődik a komoly karácsony,
Még egyszer elheversz a rózsaágyon,
Csak aztán úszod ajándék köröd.
Szeretve vagy minden mérték fölött.

Nádasdy Ádám: Féltérden

Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság 

rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,
s azt képzelnem: pont én kellek neked.
Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,
hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám –
most meg a cinkosommá tettelek.

Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem:
találsz-e te gyönyörűséget bennem –
úgy elfoglal, hogy megtaláltalak.
Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca,
de te járattál olyan iskolába,
ahol ilyesmiket tanítanak.

Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam
arcod sosem, mint hogy magam kivágjam
s gyökértelenül sodródjam feléd;
énnekem fáznom kell és epekednem,
nem úgy, mint aki ül a tenyeredben
s megszokta szépen markod melegét.

Én szolgáltalak volna áhítattal,
melletted álltam volna éjjel-nappal:
nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed,
a kíséreted nagyon kell szavamhoz.
Szemem téged keres, ha elkalandoz;
a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.

Nádasdy Ádám: A tavon át

Dobol, mint csendes basszus a tavon át, 

nincs dallama és nincs harmóniája
a távollétednek, csak üt, belül,
a szívben, koponyában, ingben, gatyában,
megmarkol váratlanul, ha befordulok
az előszobába, odaszögez a dobolás,
nincs szava, nincs üzenete
a távollétednek, csak súlya van,
dobol, kopog távoli koponyánkon,
ujjbegyeim a semmibe, puhán
cirógatnak, ahogy befordulok
az előszobába, szagolgatom
a pulóveredet, a tavon át
úszol felém, csak most, most meg ne fulladj.

Jónás Tamás: A szerelemről

Most valami olyasmit szívesen mondanék, hogy 

jó a láz, de a nyugalomnál semmi sem jobb. 

Vagy: az az ég, ami szégyenkezve lángolt, 

meteort sírt, igaz, de távol volt, és tárgy volt. 

Vagy: minden szereplő, végül is, felcserélhető, 

s ilyen sztorit szül bármelyik hely és bármelyik idő. 

A lány se szép, se csúnya, a fiú alig erősebb, 

és mindig lesz kultúra, ki érti-félti őket. 

Tíz év múlva vége, ha most nem is múlt el még, 

és akkor lesz majd forró a most csak langyos emlék. 

És mondanám még azt is, hogy épp az a szép benne, 

hogy akkor múlna el, ha vége sose lenne. 

De ez se igaz, az se igaz, egy valós: hogy fájnak. 

S szerelemből, nem a csendből születnek a tárgyak.

Szabó Magda: Érik-e már a pillanat

Lennék szelíd, de nem tudom, 

hogy kell szelídnek lennem, 

csak harapdálom a magot 

ez érett szerelemben 

csikorgó foggal, míg reped. 

Nem bízom? Persze, hogy nem. 

Hol tanulnék bizalmat én, 

kitől? Ha három isten

kürtölne rám, vagy tűzszemű, 

beszédes csillagok, 

akkor se tudnék hinni már. 

Mióta megvagyok, 

rázkódik alattam a föld. 

Mért lennék én szelíd? 

Honnan tudnám a szerelem 

szelíd törvényeit?

Mindenki megcsalt, még a ház is, 

hiába volt beton 

meg vastraverz, mint a tojás, 

szétpukkadt egy napon, 

s miről azt hittem, fenn azért száll, 

hogy két távol vidék 

közt szárnyon mozgó híd legyen, 

bombát górt rám a gép.

Azt hittem, fényes csecsemők 

az életre születtek, 

s láttam széthullni csontjukat, 

mielőtt szólni kezdtek; 

láttam a térdeplő világot, 

hogy köszönti a békét, 

s míg galamb szállt, a hadigyár 

termelte lövedékét.

Miért hinnék valakiben? 

Miért hinnék tebenned? 

Egész mivoltom keserű, 

keserűen szeretlek, 

mert másképp nem tudok. Gyanakszom. 

Éjjelente, ha alszol, 

feléd dőlök, szimatolom 

gyanútlan, alvó arcod.

Mi van mögötte? Meddig állsz még, 

meddig várod, hogy testemet 

átdobjam, légtornász, naponta 

feléd e szörnyű föld felett? 

Ma még elkaptál. Tegnap is, 

ha szálltam. Nő-e benned, 

érik-e már a pillanat, 

amely zuhanni enged?

Várady Szabolcs: A halottakkal

A halottakkal óvatos vagyok.

Nem tudom, tudják-e, hogy nincsenek.

Ahogy bejössz az ajtón, rám köszönsz –

hát nem ilyenek a kísértetek.

Mégis: nem csak én vagyok elfogódott.

Úgy teszünk, mintha. Mint a nagybeteg

az ágyban és az ágy szélén kuporgó

próbálja egymást megsegíteni:

oly hitelesen hiteltelenek!

Mennyi időd van? Mennyi van nekem?

Még ugyanolyan őszinte a szájad,

üdvözlő csókját nem csak mímeli.

Valamiképpen vágyhattam utánad.

A hóesésben elveszetten álltunk.

Milyen hideg van. Nem kel még a nap.

Szeretlek. Egyszer azt mondtad: szeretlek.

A hó elolvadt, téged eltemettek,

ez megmarad.