Imre Flóra: Maradványok

Az októberi szél meghozta hát

az ilyenkor szokásos hideget.

Feltisztult ég, csíramentes világ.

Tavaly a csönd még tele volt veled.

Vajon azóta formás, könnyű lábad

milyen város kövezetét tapossa,

s az ujjaid milyen tárgyakon járnak?

Kire világít arcod csipkebokra?

S ha látnálak is, mi maradt belőled,

s belőlem mi? És abból, hogy szerettél?

Csak a szavak, s a szégyen íze főleg.

A lélek előbb rothad el a testnél.

Babits Mihály: Gyöngylelet

Boldog vagyok, mint senki más,

és mégis kedvem vona sírni,

mert jól tudom, virágnyílás:

egyszerből a sohába nyílni.

Mert jól tudom már, gyöngylelet:

síkos a gyöngy, sebes a bánat,

mielőtt elvesztettelek

ó, édesem, sírok utánad.

Gyurkovics Tibor: Áldás

Megadatott még úgy szeretnem,

ahogy még sosem szerettem,

hogy kitárom az ablakot,

és látom hogy a nap ragyog.

Hogy bedől a fény a szobámba,

a szemembe, szívembe, számba,

és én magam is ragyogok.

Megadatott.

Szikrázik, száguld rejtekem

lopódzik be a naplemente,

mielőtt lebukik a nap,

arany sisakban lássalak.

Téged, akit még úgy szeretnem

megadatott, ahogy nem szerettem

senkit se, talán csak Istent,

ki benned végül is fölismert:

hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,

s övé vagyok.  

Bertók László: Kupac

Valami rászakadt, valami alatt

ott van. Érzed, sőt tudod, hogy

megint belefeledkezhetnél,

csinálhatnád, simogathatnád,

örülhetnél neki. Fölrakhatnád a

kupac tetejére, röpülhetnél vele,

s ha lezuhannál, átlyukasztaná

alattad a földet, hogy alulról is

lásd a túloldalt. Bármire

képes lehetnél, hiszen

te lennél ő, miképpen talán

most is te vagy, de csak

toporogsz körülötte, vizsgálgatod,

elképzeled, megijedsz, hátat

fordítasz neki, elmégy,

aztán meg visszasompolyogsz,

megérinted, s már-már

szabad vagy, amikor

megáll a szó a szádban,

elillan belőled a levegő,

lecsúszik róla a kezed.

Akkora lesz a csönd, hogy

érzékeiden túlról hallod

kimondhatatlan moccanását. 

Baranyi Ferenc: Staccato

Amíg csupán lopjuk magunknak egymást: 

csak lopott holmi lesz, mi rég miénk, 

vezekelünk a rég megérdemelt nász 

visszaeső kis bűnözőiként, 

akié vagy, elvesz naponta tőlem, 

s ha néha visszakaplak egy napig: 

megint sután, csak félig-ismerősen 

puhatolom felejtett titkaid, 

heteken át, míg várom folytatását 

egy-két lopott órának, meglopok 

minden varázst, mit új találkozás ád, 

mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy 

már messze vagy, mikor megérkezel. 

Karomba kaplak s mégsem érlek el. 

Tóth Krisztina: A Síró ponyva dala

Várok Önre, mert érzem, hogy erre vár.

Ismerősen szól szeme:

sötét ablakból a zene-

valahol már találkoztunk, nemdebár?

Valahol már találkoztunk, azt hiszem.

Olyan visszanéznem Önre,

mintha újra tavasz jönne,

szétfutna a karikázó sárvizen.

Hova vezet a fel is út, le is út?

Sír a ponyva, szél csapkodja,

mi lett volna mégis, hogyha,

mi lesz, hogyha körbeérve visszafut?

Ez ponyva, sárga ponyva, könnyezik.

Annyit vártam, jött az este,

csupa csöpp az éjnek leple,

ahogyan az utak vizét fölverik. 

Parti Nagy Lajos: Szomorú, lassú ének

szomorú, lassú ének,

hát nézz hülyének.Tisztára mosott mondatok,

hiány, hiány. Az ember túlbeszél, vakog,

csomó a lénián. Szemében nyugtalan legyek

keringenek. A tenger, a tenger lusta ponyva,

rászakadt a lakodalmasokra.

Fejek derengenek. Ha gondolom,

hát gondolom. Szavaim kicentrifugázva,

folyik a lé, folyik a járda kövére ki.

A balkonon állva

kedvesem aranyat mos a szürkületből,

mákszemnyi lámpa a tenyerében, hogy visszatér

Kövér aranyrögök a völgyben.

Az ember lassan elkenődik. Ilyenkor

túlbeszél, vakog,

kopognak, verséhez rím szegődik,

kimustrált csillag, csillagok.

Legalább gitározni tudna.

Kiülne talán a mozi elé, vagy

ha folyékonyan hazudna: legalább magát értené.

Fogadkozik, kitart, ameddig a papír, tengert

csupáncsak látni vél, kitart ameddig a papír,

lichthofja égig ér amúgy, kockás pokróca

Skócia, révülten tesz-vesz, szöszmötöl,

kezében balta és tea, aztán az ember

katapultál, hogy le ne kelljen szállnia,

hogy le ne kelljen szállnia.