2012. október 29., hétfő

Gergely Ágnes: Emlékezés egy szomorú férfira



Saját kezeddel ütnélek pofon, 
de az ütéshez nincs ma már jogom – –

hideg világban őrzöd önmagad:

a csönd, a billegő ezüstmadár 
a jégveremben borzadozva jár, 
s ha felvergődve rést lel valahol, 
leheletedtől földre hull a toll – – 
huzatot kap a boltos kapualj – – 
zsugorodik már nyárutón a gally – – 
egy éj alatt kilencet lép a hold – – 
s varasodik, de nem heged a volt – – 
ezért harminchat éve csak öregszel: 
szomorú kezed kinyújtottad egyszer,

de nem jöttél, amikor hívtalak – –

saját kezeddel ütnélek pofon, 
de a kezedhez nincs ma már jogom.

Gergely Ágnes: Szeretek várni rád



Eső kering az utcán, s idebent 
a lámpa körül gyűrűzik a csend, 
ahogy ülök és várlak. 
Nincs más világ: magamba búvom el. 
Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell, 
ilyenkor óriás vagyok, 
aki elég magának, 
lebegek fönn, a csont-palack felett 
és az sem érdekel, 
hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.

Ülök és várlak. 
Mióta várok így?

Emlékszem, meggyűltek az évek, 
feltornyosult a megvárattatás, 
közben mosoly fürösztgetett, közelség, 
jószó, szívesség és kézfogás, 
lassanként gyanús lettem önmagamnak 
s előrebukván a jövő felé 
(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön) 
belémfagyott a maradék lehellet 
és meggyűlöltem, akit várni kellett –

és most eszméletem hideg falára 
kikönyökölve nézek innét, 
s mint az igazi boldogok, 
a tétovázó ifjúságra 
s a lépteidre gondolok.

Te vagy bennem a bizonyosság, 
az önvédelem és a gőg, 
a különbség, az azonosság, 
a fejtartás mások előtt. 
Ha jössz, a padló is megéled, 
körvonalat kap a világ, 
a tárgyak előrefeszülnek, 
türelmük szétveti az ajtót, 
lebiccenő fejem fölött 
a lámpa lélegző virág, 
jaj, nézd, hogy szeretek, 
szeretek várni rád,

nézd, én, az egykori csavargó, 
hogy ülök itt, nyugalmi lázban, 
e mozdulatlan mozdulásban, 
ülök és várlak, várlak – 
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz, 
még felmutatlak a világnak.

Gergely Ágnes: A filozófus férj


Házassága második napján 
beleúnva a drága börtön 
gyönyörébe, így szólt Kovács úr: 
– Mi végre vagyunk a Földön? 
Kovácsné, megértő hitestárs, 
a konyhában egy gödröt ásott, 
– Mi végre? – szólt ő is busongva, 
és beletemeté Kovácsot.

2012. október 28., vasárnap

Lackfi János: Szemcse




Szemcse vagyok, egy lap 
kis anyajegye, 
belém törik Isten 
ceruzahegye.

Körtében kövecske, 
kiköpni való. 
Steril hullaszaggal 
tévéhíradó.

Temetetlen élet, 
elvermelt halál, 
lottyadt krumpli, répa, 
beteg csíra-szál.

Hogy ez mind nem így van? 
Bizony, meglehet. 
Majd akinek írtam, 
sajnál engemet.

2012. október 21., vasárnap

Tóth Krisztina: Szilveszter



Hát elkergettem ezt az évet is,
hónak öltözve most megy éppen el.
Tudom, hogy vagy, csak nem velem, nem itt,
de minden rendben mégis: létezel,

képzelt és fogható helyek
határán ott egy másik este,
és most, hogy gondolatban néztelek,
csupa idegent láttam benne,

de én is, ha a táskám kipakolnám,
csupa idegen holmi volna:
zsebkendő, kulcsok, elázott igazolvány,
egyáltalán, felismernél-e róla?

Mondanád-e cipőmről kapásból,
hogy az enyém? Tudnád-e, ahogy én egy
fogasra akasztott kabátból,
vagy még előbb, még mielőtt belépek?

Mintha tükörből nézném a szobát:
milyen tágas és ismerős idegenség,
nem lévő másik létem - át
kéne aludni ezt az estét,

aludnom kéne súlyos évekig.
Merülj, merülj, ne juss eszembe,
hogyha a nevem kérdezik,
ne gondoljak a te nevedre.

Závada Péter: Regresszió



Csak körvonal, pár elmosódó kontúr.
Nem gyújt bennem lámpát az érzelem.
Hájas homály dereng a ráción túl.
Mi bánt s miért? Nem látom élesen.
Mélyebbre kéne ásni, hol vakond túr,
problémánk gyökeréig, édesem!
Ha nem szeretsz, mért követlek bolondul?
Mért van, hogy napra nap beléd esem?
Bár lent e nyirkos gondolat-talajban
se látom majd sokkal világosabban:
hogy bántanál, mért nem veszem zokon?
Tán mégis fölfelé okos haladni
a fényre, túl  a vak tudatalatti
halmozta, néma földrakásokon.

Csukás István: Rövid életem megtoldom




Rövid életem megtoldom hosszú nyári délutánnal,
ami szárnyalni akar még belőlem, az itt is szárnyal,
hiszen kiderült, mint egy majdnem megfejtett keresztrejtvény,
hogy mindenhol megszületik a vers eleve elrendelvén,
a többi meg, nos, a többi itt marad lent a földön,
ami kimaradt a költeményből, azzal is illik törődnöm,
mert mohó és buta, szertelen, s nincs benne semmi szellem,
de hát bármily esendő, szeretem, s muszáj egy-két cselt kieszelnem,
hogy ne fájjon kicsiségem, s a kurta időn kétségbe ne essem,
vagyunk egy páran így e zölden habzó magányos égitesten,
amely a koporsónk lesz, de most lustán a nyárba fordul,
vele fordul a kert, fényt szürcsöl a klorofill, majd megbolondul
a boldogságtól, dagadt erekkel lüktet a fa, s mintha
vándorútra kelne, a szomszédból átkúszik a szederinda,
a kutya szőrös, bogáncsos pofájából sárga drágakő világít,
elnyel a mámor, s mélyül velem a határtalan öntudatlanságig,
bennünk a világ, s mi benne csücsülünk nyakig a világban,
mint a rég elfelejtett udvaron a napra kitett gyerekkori kádban,
a mostani udvar, mint derűs ripacs, a régire visszajátszik,
bár látom a csalást, de vele játszom, most már semmi se hiányzik,
ha mozdulok, velem mozdul fuldokló sóvársággal minden énem,
aki voltam s akit elhagytam, ahogy az szokás, úton és útfélen,
s visszanézhetek megnyugodva, vissza is látok apámig, anyámig,
e kifogyhatatlan nyári délutánból küldhetek nekik is egy sugárnyit,
s a többinek is a föld alá, a halottak elporladt szemhéja megremeg,
száj nélkül súg a rög: veled vagyunk, ne félj, mi örökké veled,
fordíts hátat bátran, mert szeretnek, s szívemben ne legyen kétely,
nyakamban pányva, s ne csak azt merjem, amit más is merészel,
súlytalanabb már nem is lehetne, ami végül leránt a földbe,
futólag pillantok erre-arra, ez volt az egész, kevéske nyári zöldre,
és mégis és mégis, legalább próbáltam az öröm ujjhegyén megállni,
nincs szebb, mint az élet, és nem is érdemes szebbet kitalálni!

Szabó T. Anna: Elhagy


Elárul és elhagy.
Kilök magából és elhagy.
Önmagát adja ennem és elhagy.
Ringat és elhagy.
Talpam simogatja, fenekem törüli,
hajamat fésüli, elhagy.
Orrom az illatát issza, ölel:
„Soha nem hagylak el!” Elhagy.
Áltat, mosolyog, súgja: „Ne félj!”
Félek és fázom, és elhagy.
Este lefekszik az ágyra velem,
azután kioson és elhagy.
Nagy, meleg, eleven, fészekadó,
csókol és dúdol és elhagy.
Cukorral tölti a két tenyerem,
tessék, ehetem: elhagy.
Sírok és ordítok, úgy szorítom:
foghatom, üthetem, elhagy.
Csukja az ajtót és hátra se néz,
nem vagyok senki, ha elhagy.
Várom, ahogy remegő kutya vár:
jön, ölel, símogat, elhagy.
Ő kell, mert nélküle élni halál,
felemel, melegít, elhagy.
Ketrec a karja, de ház az öle,
vágynék vissza, de elhagy.
Egy csak a lecke: nem ő vagyok én,
idegen, idegen, elhagy.

Ott a világ, lesz más, aki vár!
Lesz majd benne, kit elhagyj.
Csukd be az ajtót, vissza se nézz:
várni a könnyebb, menni nehéz,
lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul,
mindig lesz, aki vár, aki fél,
mindig lesz, aki vissza se tér,
megszül, és meghal, és elhagy.

Imre Flóra: Mélységi mámor



nos azóta nem veszek levegőt
csak lebegek a szemed tengerében
zöldet kék vált naparanyozta zöld
áttetsző égkék ringat észrevétlen

hangod mélysége súlyosul fölém
izzón világos és átláthatatlan
föntről valami éles tiszta fény
zöld-kék téren át képtelen magasban

egyetlen zárt légbuborék vagyok
testet öltött felületi feszültség
a mélytengeri búvár angyalok
játéka tehetetlen gyönyörűség

és várakozás fojtó fájdalom
hangod és szemed tengerem napom

Aletta Vid: Száműzetésben




Hajózzunk át a csatornán,
vigyük, amit lehet,
egy kosztümöt, pár konzervet,
egy Babits-kötetet,

a papírt, hogy hol a hazánk,
ki szült, hogy nevezett,
és szótár kell majd, kettő is,
nélkülük nehezebb,

és vinni minden emléket,
mit régen feledett
ez a gubancos tár, most mind
testszerte bizsereg;

mi voltam? Már senki se lát.
Azonosságom kétes.
Hajón ülök. S az odaát
elér, itt lesz, bevégez.

Háy János: Öklődök



Öklődök. Keserű epe a számban.
Nem tudok dönteni,
ezért vagyunk hárman.
Kilépni onnan, ahol fognak,
belépni oda, ahol várnak.
Vesztek, ha így, vesztek, ha úgy,
és mindenki veszít, ha maradunk
hárman összezárva.
Öklődök, keserű epe a számban.
Mikor leszek egyedül,
mikor leszünk ketten,
meddig maradunk hárman.

2012. október 11., csütörtök

Baka István: Itt




Itt minden gyom örül a délnek, 
hogy nem kell másra vetnie 
parányi árnyát. E vidéknek 
holtan se lennék semmije.

Minden bokor magának térdel, 
esdvén az Istentől esőt, 
s ha küld – kuporgatja a tócsák 
ezüstfilléreit a föld.

S azt is tudom, mindegy e tájnak, 
leszek vagy nem leszek jelen; 
csecsemő arcáról a légy: 
elröppen emlékezetem.

Csontjaimmá szikkadt magányom 
nem mállik szét soha e földben, 
a kiürült jövőbe lépek 
mégis, hogy sorsommal betöltsem.

2012. október 9., kedd

Kántor Péter: Megszokod...



Megszokod, mint a falu a harangot. 
Összenősz vele, mint faág a törzzsel – 
e rossz bohózattal, melyben mint kerge özvegy, 
lúdtalpain a halál körbe-körbe szökdel.

Tűz van, esküvő, temetnek, születnek, 
kitekerik a csirke nyakát levesnek, 
botrány! bolondság! – sírnak és nevetnek, 
szaladj játszani! – mondják a gyereknek.

Szaladsz és elesel. Megütöd magad és fáj. 
Vagy megütöttek? Te ütöttél? 
Fordulnál vissza? Fogadkozol? Elbújsz? 
Ugyan már, hova szöknél?!

Majd profitálsz lüktető sebeidből, 
harci szekered a mezőre hajtod, 
megdermed hátadon a sós verejték, 
s látod, ahogy árnyékod túlnő rajtad.

A csábító leszel és az elcsábított is – 
hogy ne legyen olyan árva az árva. 
Egymást szorongatják vadul a vágyak, 
s mindenki máson át marad magára.

Lebontott kályha füstje száll utánad, 
egy régi fásládának vallanál szerelmet, 
de jussát követeli minden új nap – 
tapsolsz a mának és a tegnapot elejted.

Megszokod, mint a falu a harangot, 
egymás után sírni, nevetni, sírni, 
ne kérdezd, hogy mi végre, mire kellett, 
hogy minek is kell sort sor után írni.