2012. június 30., szombat

Kiss Judit Ágnes: Önarckép



Egy kövér nő ül a ligetben,
Az a kövér nő én vagyok.
Ez nem most van, majd húsz év múlva,
Az a kövér nő én vagyok.
Senkije nincs, akinek kéne,
Két kóbor macskát vitt haza,
Azoknak köszön hazaérve,
Két kóbor macskát vitt haza.
Szeretői mind elfeledték,
Mert megcsúnyult és hisztizik,
Nem simogatja többé senki,
Hát megcsúnyult és hisztizik.
Nézi, mások hogy csókolóznak,
És elmormol egy bazmeget,
Eszébe jut, hogy hajdan ő is 
Elmormol egy bazmeget.
Szeretett, és őt is szerették
Ki volt hibás? Ki mondja meg?
A dagály mindet elsodorta,
Ki volt hibás? Ki mondja meg?
A kövér nő most hazaindul,
Az árnya karcsú, este van.
Egy tej kell, tíz deka parizer,
Karcsú az árnya, este van.

2012. június 28., csütörtök

Kiss Judit Ágnes: Búcsúlevél-rap



hogy utoljára írok, azt ne csodáld, szívem,
én nem leszek soha az a másik nő,
az a férjtolvaj, az az aparabló,
a titokban kúrt fiatal szerető,

akit az elhagyott feleségek átkoznak este, mikor
magányosan fürdetik a gyerekeket,
aki bebújik a hitvesi ágy vánkosai közé,
és miatta tegnap, ma és holnap se lehet

inkább kamion leszek, aki elüti az időt,
ami nélküled vánszorog az úton át,
és meg sem állok, csak fizetem a vámot,
ha jön a határ, és hajtok tovább.

biztonságban elviszem a rakományomat,
és titokban olvasom a leveleket,
hogy hiányozni fogsz, azt nem tagadom le, szívem,
de van, amit az ember már mégsem tehet.

és most legyek akár áldott, akár megátkozott,
az ímélcímem mától megváltozott.

2012. június 27., szerda

Varró Dániel: De mit vesződöm én…



De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit?
A stressz, a félsz, a hiszti, a nyűgök, macerák…
Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit,
s a szógégénkbe hátrál, akár egy pici rák.

Elég idült idill ez, még hogyha idill is.
A szíved az enyémmel nem kompatibilis.
Bőrünkből szikra pattan, ha megfogod kezem.
Nem illünk össze, drága, mit szépítsünk ezen.

De gomblukunkat mégis egymás hiánya lakja,
és elválásaink megannyi kis patakja
a visszaérkezés tavába fut be, lásd.

Elhagylak, s lépteim megint mögéd szegődnek.
Mert nem szerettem én még senkit így előtted,
és nem tudok utánad szeretni senki mást.

Babits Mihály: Jónás imája




Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelzőkarókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy még vakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

Szabó Lőrinc: Az Egy álmai



Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.

Mire várjak még tovább, a jövőt
lesve alázatosan?
Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.
Én vagy ti, egyikünk beteg;
és mégse nézzem a fegyvereket,
hogy szeretet vagy gyűlölet
közelít-e felém?
Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?

Nem! Nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;
megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj!
Aki bírta, rég kibogozta magát
s megy tőrök közt és tőrökön át.
Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt
sértetlenűl?
Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
s ha kiderűl!

Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen
tenger, emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.

Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!

Mihail Lermontov: Most a szív



Most a szív nyugodni vágyik, 
szenvedélye ellobog, 
mert belátja, hogy a másik
szív érette nem dobog;
ám, ha fojtott izgalomban
még remegne, az se baj:
a víz sem csitul le nyomban,
bár elült a vad vihar! 

Jött az óra, válni kellett;
észre sem vetted vajon, 
bár szemed láttára pergett, 
forró könnyem arcomon?
Kikacagtad leplezetlen
önfeláldozásomat. 
Féltél, hogy ha szánsz, szivedben
újra szítod lángodat. 

Ám hiába igyekeznél
szenvedésed rejteni, 
mert szerettelek, szerettél, 
s nem tudunk felejteni. 
Villámot lövellt a mennybolt,
nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét;
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot
és a sors kettészakít. 

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén



valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

Oszip Mandelstam: Áthatolhatatlan köd takarta

Áthatolhatatlan köd takarta 
Gyötrő és bizonytalan valód. 
Istenem! - mondtam, nem készakarva, 
Tévedésből használva e szót. 

 Mellemből, mint nagy madár ha röppen, 
Kiszakadt az Istennek neve, 
Sűrűn gomolyog a köd előttem, 
És üreslik bennem hűlt helye.

Kiss Judit Ágnes: Szonett feltételes módban

Szeretnék most jó távol ülni tőled,
úgy négy-öt méterre, és onnan nézni
az arcod, amíg bőröd fel nem vérzi
tekintetem. Nézném a tested, főleg

a nyakad a kéken lüktető érrel.
Nézném, hogy fájjon, hiába enyhítik,
sosem múló heget hagynék, hogy mindig
rám emlékezz, utunk bármerre tér el.

S a fájdalom nem múlna el, csak egyre:
ha neked adnám magam kényre-kegyre.
És érezném, amikor a perc itt van,

hogy vágyad már utol éred ésszel,
és akkor a víznél is lágyabb kézzel
tüzet szeretnék rakni csontjaidban.