Kiss Judit Ágnes: Önarckép

Egy kövér nő ül a ligetben,

Az a kövér nő én vagyok.

Ez nem most van, majd húsz év múlva,

Az a kövér nő én vagyok.

Senkije nincs, akinek kéne,

Két kóbor macskát vitt haza,

Azoknak köszön hazaérve,

Két kóbor macskát vitt haza.

Szeretői mind elfeledték,

Mert megcsúnyult és hisztizik,

Nem simogatja többé senki,

Hát megcsúnyult és hisztizik.

Nézi, mások hogy csókolóznak,

És elmormol egy bazmeget,

Eszébe jut, hogy hajdan ő is 

Elmormol egy bazmeget.

Szeretett, és őt is szerették

Ki volt hibás? Ki mondja meg?

A dagály mindet elsodorta,

Ki volt hibás? Ki mondja meg?

A kövér nő most hazaindul,

Az árnya karcsú, este van.

Egy tej kell, tíz deka parizer,

Karcsú az árnya, este van.

Kiss Judit Ágnes: Búcsúlevél-rap

hogy utoljára írok, azt ne csodáld, szívem,

én nem leszek soha az a másik nő,

az a férjtolvaj, az az aparabló,

a titokban kúrt fiatal szerető,

akit az elhagyott feleségek átkoznak este, mikor

magányosan fürdetik a gyerekeket,

aki bebújik a hitvesi ágy vánkosai közé,

és miatta tegnap, ma és holnap se lehet

inkább kamion leszek, aki elüti az időt,

ami nélküled vánszorog az úton át,

és meg sem állok, csak fizetem a vámot,

ha jön a határ, és hajtok tovább.

biztonságban elviszem a rakományomat,

és titokban olvasom a leveleket,

hogy hiányozni fogsz, azt nem tagadom le, szívem,

de van, amit az ember már mégsem tehet.

és most legyek akár áldott, akár megátkozott,

az ímélcímem mától megváltozott.

Varró Dániel: De mit vesződöm én…

De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit?

A stressz, a félsz, a hiszti, a nyűgök, macerák…

Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit,

s a szógégénkbe hátrál, akár egy pici rák.

Elég idült idill ez, még hogyha idill is.

A szíved az enyémmel nem kompatibilis.

Bőrünkből szikra pattan, ha megfogod kezem.

Nem illünk össze, drága, mit szépítsünk ezen.

De gomblukunkat mégis egymás hiánya lakja,

és elválásaink megannyi kis patakja

a visszaérkezés tavába fut be, lásd.

Elhagylak, s lépteim megint mögéd szegődnek.

Mert nem szerettem én még senkit így előtted,

és nem tudok utánad szeretni senki mást.

Babits Mihály: Jónás imája

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,

vagy én lettem mint túláradt patak

oly tétova céltalan parttalan

s ugy hordom régi sok hiú szavam

mint a tévelygő ár az elszakadt

sövényt jelzőkarókat gátakat.

Óh bár adna a Gazda patakom

sodrának medret, biztos útakon

vinni tenger felé, bár verseim

csücskére Tőle volna szabva rim

előre kész, s mely itt áll polcomon,

szent Bibliája lenne verstanom,

hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan

bujkálva, később mint Jónás a Halban

leszálltam a kinoknak eleven

süket és forró sötétjébe, nem

három napra, de három hóra, három

évre vagy évszázadra, megtaláljam,

mielőtt egy még vakabb és örök

Cethal szájában végkép eltünök,

a régi hangot s szavaim hibátlan

hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran

szólhassak s mint rossz gégémből telik

és ne fáradjak bele estelig

vagy mig az égi és ninivei hatalmak

engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

Szabó Lőrinc: Az Egy álmai

Mert te ilyen vagy s ők olyanok

és neki az érdeke más

s az igazság idegállapot

vagy megfogalmazás

s mert kint nem tetszik semmi sem

s mert győzni nem lehet a tömegen

s ami szabály, mind nélkülem

született:

ideje volna végre már

megszöknöm közületek.

Mire várjak még tovább, a jövőt

lesve alázatosan?

Fut az idő, és ami él,

annak mind igaza van.

Én vagy ti, egyikünk beteg;

és mégse nézzem a fegyvereket,

hogy szeretet vagy gyűlölet

közelít-e felém?

Ha mindig csak megértek,

hol maradok én?

Nem! Nem! nem bírok már bolond

szövevényben lenni szál;

megérteni és tisztelni az őrt

s vele fájni, ha fáj!

Aki bírta, rég kibogozta magát

s megy tőrök közt és tőrökön át.

Ketten vagyunk, én és a világ,

ketrecben a rab,

mint neki ő, magamnak én

vagyok a fontosabb.

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,

az értelem szökik,

de magára festi gondosan

a látszat rácsait.

Bent egy, ami kint ezer darab!

Hol járt, ki látta a halat,

hogyha a háló megmaradt

sértetlenűl?

Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,

s ha kiderűl!

Bennünk, bent, nincs részlet s határ,

nincs semmi tilos;

mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,

se jó, se rossz.

Rejtőzz mélyre, magadba! Ott

még rémlik valami elhagyott

nagy és szabad álom, ahogy

anyánk, a végtelen

tenger, emlékként, könnyeink

s vérünk savában megjelen.

Tengerbe, magunkba, vissza! Csak

ott lehetünk szabadok!

Nekünk többé semmit sem ad

ami kint van, a Sok.

A tömeggel alkudni ha kell,

az igaz, mint hamu porlik el;

a mi hazánk az Egy, amely

nem osztozik:

álmodjuk hát, ha még lehet,

az Egynek álmait!

Mihail Lermontov: Most a szív

Most a szív nyugodni vágyik, 

szenvedélye ellobog, 

mert belátja, hogy a másik

szív érette nem dobog;

ám, ha fojtott izgalomban

még remegne, az se baj:

a víz sem csitul le nyomban,

bár elült a vad vihar! 

Jött az óra, válni kellett;

észre sem vetted vajon, 

bár szemed láttára pergett, 

forró könnyem arcomon?

Kikacagtad leplezetlen

önfeláldozásomat. 

Féltél, hogy ha szánsz, szivedben

újra szítod lángodat. 

Ám hiába igyekeznél

szenvedésed rejteni, 

mert szerettelek, szerettél, 

s nem tudunk felejteni. 

Villámot lövellt a mennybolt,

nézd a parton azt a két

sziklát, mely hajdanta egy volt,

s állta a vihar dühét;

látod, a két tört vonal hogy

összeillik? Van, amit

a természet egynek alkot

és a sors kettészakít. 

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén

ki gyújtja s oltja csillagod

csak az nem fél kit a remény

már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem

ez a megtartó irgalom

a gondviselő félelem

kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén

vajon amikor zuhanok

meggyújt-e akkor még az én

tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy

sötétlő maggá összenyom

s nem villantja föl lelkemet

egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén

mondják úr minden porszemen

mondják hogy maga a remény

mondják maga a félelem

Oszip Mandelstam: Áthatolhatatlan köd takarta

Áthatolhatatlan köd takarta 

Gyötrő és bizonytalan valód. 

Istenem! - mondtam, nem készakarva, 

Tévedésből használva e szót. 

 Mellemből, mint nagy madár ha röppen, 

Kiszakadt az Istennek neve, 

Sűrűn gomolyog a köd előttem, 

És üreslik bennem hűlt helye.

Kiss Judit Ágnes: Szonett feltételes módban

Szeretnék most jó távol ülni tőled,

úgy négy-öt méterre, és onnan nézni

az arcod, amíg bőröd fel nem vérzi

tekintetem. Nézném a tested, főleg

a nyakad a kéken lüktető érrel.

Nézném, hogy fájjon, hiába enyhítik,

sosem múló heget hagynék, hogy mindig

rám emlékezz, utunk bármerre tér el.

S a fájdalom nem múlna el, csak egyre:

ha neked adnám magam kényre-kegyre.

És érezném, amikor a perc itt van,

hogy vágyad már utol éred ésszel,

és akkor a víznél is lágyabb kézzel

tüzet szeretnék rakni csontjaidban.