2014. december 26., péntek

Tóth Krisztina: Delta


Ha negyvenéves elmúltál, a tested
egyszercsak elkezd magáról beszélni,
és minden rejtett minta, mit az évek
az emlékezetedre tetováltak,
átüt a bőrön. Mint mikor a függöny
rajzát a fény a padlóra vetíti.
Figyeled lassan az erek vonulását,
hogy bontakozik ki testedből egy másik,
leendő felszín. Fekszel nyitott szemekkel,
és eszedbe jut egy semmiség. Hogy álltál
a gyerekkel egy múzeumi tárló
előtt, és néztétek, az ellapított homokra
hogyan csöpög a lassú víz egy csőből.
Látod-, mondtad, szétbomlik sok kis ágra.
És azt kérdezte: jó, de hol a tenger?

2014. december 24., szerda

Borbély Szilárd: Én Istenem' altass el engem


Én istenem' altass el engem,

felejtsd el azt, hogy itt vagyok,
az egyik szemed ‘csukd be’ kérlek,
és én lábujjhegyen elosonok,
ha nem figyelsz, ha félrenézel,
én lenni többé nem fogok, és
ne keress ‘kérlek’ sehol engem,
tegyél úgy, mintha nem vagyok,
a két szemedet hunyd be szépen,
barátod voltam, jól tudod, csak
arra gondolj, amíg elalszol,
hogy bújócskázhattál velem,
a számokat, míg elszámoltad,
'elbújtál' 'most már megyek
'ha mögötted állnék, ne ijessz meg,
az ujjaid közt, amíg nem lestél,
eltűntem végleg előled ‘jöhetsz’
valaki mondta ‘ne nézz hátra’
tégy kérlek úgy, hogy elfelejtesz,
a játékaim dobozba gyűjtöd,
a vinyettára nem írsz semmit,
és a spájzban valahol eldugod
,a padlásra viszed, és ott felejted,
zöld üvegek, kicsorbult porcelánok,
 tört szárnyú angyalok közt,
ahol egér jár, és gyerekek
kutatnak néha, kincsre vágyva,
és kincs nekik a sok kacat,
 'de csúnya bácsi volt' 'gonosz'
így szól az egyik ‘az orra ronda’
és ‘olyan, mint egy csúnya holló’
'a szája penge' a 'szeme tüske'
'nem mond semmit' én istenem,
mondd nekem, hogy ‘sohasem’
a szemeidet hunyd le, kérlek,
'csak álmodtam' 'de furcsa álom'
'hányat kell aludni' még,
míg elhalad, az ablakon benéz
egy férfiarc, egy gyerekkéz
becsengetett, és elszaladt,
az üvegen egy párafolt maradt,
egy ujjnyom ‘töröld le’ addig
még hányat kell aludni ‘mondd’.

Petri György: Hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek


Nem a halottak élén, csak a hátuk megett
álldogálok tanácstalan, úttalan úton lépdelek,
félve, óvatosan, mint nagybátyám, húszévesen a húsvéti sárban,
amikor a magyar csendőrök kísérték a halálba,
az akasztófához, és azt mondták kedélyesen nagyanyámnak:
Na, gyüjjék jóasszony, még búcsút mondhat a fiának.
Öreganyám elájult. Gellért gondosan kerülgette a pocsolyákat:
rángatózó lábára a korszak mocska nem száradt.
Szerbzsidómagyar kommunista bácsikám a lakkcipőt
fontosnak tartotta, fontosabbnak mindennél és mindenekelőtt.
Ha elindulok Szabadkán az Ulica Gellert Perlován, 
megtántorodok: hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek?
Hol van az én vanásom, ahhoz képest, ahogy ő volt?
Bizony, élőbb lehet az elevennél a megholt.
Bizony, a mi becsületünkért halt meg Nagy Imre,
ezért méltó neve egy halálosan komoly játszi rímre.
Ebben az országban most tisztesség-fogyta van,
gyűlölség, gyávaság, pimasz kéz-kezet mos,
segg segget nyal, és vérengzeni kezd a nyúl,
és élőhúsra kap rá a pocok is. Vadak vagyunk megint,
s vadásznának reánk. Ne legyen így.
Gondoljatok utolsó fényképére: a csontsovány
férfira, aki két fegyőr között is az utolsó szó jogán
nemhogy kegyelmet nem kért, kétségbe vonta
a bíróság illetékességét, a történelemhez, a munkásmozgalomhoz
apellált, vállalta helyettünk, méltatlan élet helyett
a szerény, emberhez méltó, tisztes halált.