Szabó T. Anna: Villany

Hogy jár az áram keresztül a testen!

Még ég a lélek izzószála.

Teszi a dolgát minden sejtje bennem,

hála, hála.

Láttam, akibe hálni jár a lélek.

Azóta sem tudok gondolni másra.

Még ég a villany, még lélegzem, élek,

hála, hála.

A fájdalom is csak életjelenség,

a szag, az íz, az űr is, amit érzek.

Azóta sem tudok gondolni másra:

még élek, élek.

Átjár a nap, átjár a fény halála,

hullámlanak a napok és az éjek.

Áramuk átváj, átnyilall a testen:

halál a hála. Égek.

Szabó T. Anna: Pók

Egy rossz szándékú megmentő lehetnék, 

akár a Sátán, 

ha elengedném ezt a pókot itt, 

ha elnézném a viselt dolgait, 

nem lenne bennem se harag, se undor, 

se félsz a láttán.

Nagy vagyok, meglát, megáll félúton, 

se vissza, se odább, 

ő fél, s bennem már ott a szánalom, 

kidobom, gondolom, az ablakon, 

ne itt éljen tovább.

Papírzsebkendővel ragadom meg – 

három réteg, hogy meg ne csípjen.

Közben a pók takonnyá mállik, 

ráng még, rossz útja lesz, 

míg eljut a halálig –
egy jó szándékú pusztító vagyok,
akár az Isten.

Szabó T. Anna: Ez az

Itt van, ez az. A szív megugrik, most kihagy, egyszerre felébredsz.

Kilök a sziklás, lakatlan partra, nézed a csíkoshátú sötétet.

A hang, a hang, a hang hiányzik, a ház polifón szuszogása.

Ez az, itt van, most egyedül vagy, tied a virrasztók tudása.

Valakit óvnál, simogatnál, valaki simogatna, óvna.

Bezuhannál egy másik testbe, ha most veled valaki volna.

Érzed, mozdul a víz utánad, ebben a percben csúszni kezdesz.

Itt van, ez az: valami vége, mert valami történni kezdett. 

Orbán Ottó: A kor kérdései

A negyvenes évek hazai kertész-értelmiségije

biztosra vette, hogy a jövő kulcsa a fajtanemesítés;

kicsire nem nézett – a gomolygó emberfüstbe…

Nincs meddőbb lény a semlegesnemű lángelménél,

aki izzó hangzatokkal kürtöl egybe egy kereszteshadat,

majd hátat fordít és elemez: mennyi vér…

A költészetben épp a „költői” a legkevésbé fontos –

egy mészáros valóságérzéke kell ahhoz és isten szeme,

hogy helyesen mérjük ki életünk arányait

az önpusztítás és az önmentés között.

Mennyei gáz és földi madzag, kiabálja a léggömbárus;

élni annyi, mint pórázra kötve szállni:

gyúlékony hártyába kötve egy fuvatnyi végtelen,

és körben az izzó csikkek, a kor kérdései.

Orbán Ottó: Helyzetjelentés ötven előtt

A kor, a sors, a körülmények rabja –

a mesterségemben szabad vagyok.

„Most, hogy már mindent megírt a gyerekkoráról,

egyszerűen nem lesz mit írnia.”

Lator ugratott ezzel, társaságban.

Poénnak jó, de nem igaz.

Öregszem, változom, a rögeszmém nem változik.

Valami füst használja kéménynek a torkomat,

és előgomolyog az élet, ahogy éltük:

az őrült áramlás, az össze nem illő részletek,

a rögzíthetetlen változatosság izzó anyaga,

mely a korok öntőformáit újból és újból kitöltve

a láthatatlan repedéseken keresztül mindig elszivárog,

hogy ne maradjon több belőle, mint a negatívja:

koreszme, templom, fúga, technika.

A tűzrakó arcára vagyok kíváncsi.

Felnőni annyi, mint tudni, hogy hiába.

Csakhogy a költő felnőtt fejjel is gyerek.

A borotválkozótükrömben egy üdvözült majom fintorog –

most szállt le a fáról,

körülötte a kéken hullámzó sugárözön.