Egy párkányon álltam,
öt emelet magasban.
Fekete lomb között
az éjjeliőr zseblámpája bujdokolt.
Hunyorgott tűrhetetlenül
ez a földszinti hold.
Láttam már, milyen:
test, ha puffan
a kőre,
hasüregbe
lökődött lábakat.
Elengedtem az ablakkeretet.
Hátamnak feszült a szoba.
Tisztázatlan viszonyok,
pillantások dagálya,
félkurvák tekintetének
hánytató hintalengése.
Kivizeltem az ablakon,
a lombra.
Kijózanodtam.
A lámpafényben
álombeli mondattá vált a mély
kút, hol víz csillant.
Ölelgettek és hangoskodtak,
ajándékozó karok fogtak át,
ellepett a feszélytelen gyalázat,
valaki megváltott.
De azóta
járda szélén, tócsából…
– most már folyton:
a sötét suttogás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése