Tóth Krisztina: Delta

Ha negyvenéves elmúltál, a tested

egyszercsak elkezd magáról beszélni,

és minden rejtett minta, mit az évek

az emlékezetedre tetováltak,

átüt a bőrön. Mint mikor a függöny

rajzát a fény a padlóra vetíti.

Figyeled lassan az erek vonulását,

hogy bontakozik ki testedből egy másik,

leendő felszín. Fekszel nyitott szemekkel,

és eszedbe jut egy semmiség. Hogy álltál

a gyerekkel egy múzeumi tárló

előtt, és néztétek, az ellapított homokra

hogyan csöpög a lassú víz egy csőből.

Látod-, mondtad, szétbomlik sok kis ágra.

És azt kérdezte: jó, de hol a tenger?

Borbély Szilárd: Én Istenem' altass el engem

Én istenem' altass el engem,

felejtsd el azt, hogy itt vagyok,

az egyik szemed ‘csukd be’ kérlek,

és én lábujjhegyen elosonok,

ha nem figyelsz, ha félrenézel,

én lenni többé nem fogok, és

ne keress ‘kérlek’ sehol engem,

tegyél úgy, mintha nem vagyok,

a két szemedet hunyd be szépen,

barátod voltam, jól tudod, csak

arra gondolj, amíg elalszol,

hogy bújócskázhattál velem,

a számokat, míg elszámoltad,

'elbújtál' 'most már megyek

'ha mögötted állnék, ne ijessz meg,

az ujjaid közt, amíg nem lestél,

eltűntem végleg előled ‘jöhetsz’

valaki mondta ‘ne nézz hátra’

tégy kérlek úgy, hogy elfelejtesz,

a játékaim dobozba gyűjtöd,

a vinyettára nem írsz semmit,

és a spájzban valahol eldugod

,a padlásra viszed, és ott felejted,

zöld üvegek, kicsorbult porcelánok,

 tört szárnyú angyalok közt,

ahol egér jár, és gyerekek

kutatnak néha, kincsre vágyva,

és kincs nekik a sok kacat,

 'de csúnya bácsi volt' 'gonosz'

így szól az egyik ‘az orra ronda’

és ‘olyan, mint egy csúnya holló’

'a szája penge' a 'szeme tüske'

'nem mond semmit' én istenem,

mondd nekem, hogy ‘sohasem’

a szemeidet hunyd le, kérlek,

'csak álmodtam' 'de furcsa álom'

'hányat kell aludni' még,

míg elhalad, az ablakon benéz

egy férfiarc, egy gyerekkéz

becsengetett, és elszaladt,

az üvegen egy párafolt maradt,

egy ujjnyom ‘töröld le’ addig

még hányat kell aludni ‘mondd’.

Petri György: Hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek

Nem a halottak élén, csak a hátuk megett

álldogálok tanácstalan, úttalan úton lépdelek,

félve, óvatosan, mint nagybátyám, húszévesen a húsvéti sárban,

amikor a magyar csendőrök kísérték a halálba,

az akasztófához, és azt mondták kedélyesen nagyanyámnak:

Na, gyüjjék jóasszony, még búcsút mondhat a fiának.

Öreganyám elájult. Gellért gondosan kerülgette a pocsolyákat:

rángatózó lábára a korszak mocska nem száradt.

Szerbzsidómagyar kommunista bácsikám a lakkcipőt

fontosnak tartotta, fontosabbnak mindennél és mindenekelőtt.

Ha elindulok Szabadkán az Ulica Gellert Perlován, 

megtántorodok: hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek?

Hol van az én vanásom, ahhoz képest, ahogy ő volt?

Bizony, élőbb lehet az elevennél a megholt.

Bizony, a mi becsületünkért halt meg Nagy Imre,

ezért méltó neve egy halálosan komoly játszi rímre.

Ebben az országban most tisztesség-fogyta van,

gyűlölség, gyávaság, pimasz kéz-kezet mos,

segg segget nyal, és vérengzeni kezd a nyúl,

és élőhúsra kap rá a pocok is. Vadak vagyunk megint,

s vadásznának reánk. Ne legyen így.

Gondoljatok utolsó fényképére: a csontsovány

férfira, aki két fegyőr között is az utolsó szó jogán

nemhogy kegyelmet nem kért, kétségbe vonta

a bíróság illetékességét, a történelemhez, a munkásmozgalomhoz

apellált, vállalta helyettünk, méltatlan élet helyett

a szerény, emberhez méltó, tisztes halált.

Szabó T. Anna: A változás

Elmész egy helyről, ahol boldog vagy éppen, 

keresel mást, ahol majd boldog lehetsz. 

De csak veszíthetsz mindenképpen: 

a múltadról a változás lemetsz.

Hiába viszel el mindent magaddal: 

Könyvet, törölközőt, edényeket – 

itt marad majd a konyha és az udvar, 

a házban hagyod majd a lényeget.

A homokozót, a garázst, a macskát, 

a fal sárgáját napnyugta előtt, 

a kopott, poros udvarban a hat fát, 

az ólmos, mégis édes levegőt.

Vidd el levágott muskátli-palántád, 

keress neki egy napos ablakot. 

Ha itt hagyod a virágzó akácfát, 

keress helyette másik fát, hatot.

Ha nem változtatsz, más fog majd helyetted 

dönteni minden változás felől. 

Új alapjaid, rajta hát, te vesd meg, 

mielőtt régi házad összedől.

Borbély Szilárd: Az évek hogyha…

Az évek ahogy múlnak mint a fátyol 

válladra omlik lassan hangtalan 

kibomlik immár minden önmagától 

az aszfalt fénylik kinn az utca hallgat 

a gyertyaláng sábesz shálom alatt 

sötétebb lett a tűnő csillogástól 

az arcod nevetése elszakadt 

az ablaküvegre ráver a zápor 

és elmosódva könnyed itt szaladt

el érkezik a Királynő 

rágófoltok holdfény lábnyomat 

az ónpohár lehull az asztaláról 

a szék lábáról csúszik le árnyéka 

és az aranyszál is 

végül elszakad

nehéz azt mondani hogy nem 

és nehéz azt mondani hogy igen

válladra omlik lassan hangtalan 

egy évtized a borzalmak havából 

a szív nem érez semmit önmagából 

mert nincs is benne semmi 

csak anyag 

izmok kötegbe fonva 

mint a haj 

parkettaminta rajta könnyű sál 

válladra omló évek a súly alatt 

míg a szinuszcsomó gépiesen 

elektromos impulzusokat ad

így múlik el a sábesz 

mint a csillag az égre dermed 

Ég veled Királynő 

áldott aki elmegy.

kabai lóránt: iskolakör

másra akartál várni örökre,

mégis én lettem, aki jött;

ami késett, el is múlt szépen,

de meg is maradt menedékedül;

csak az van, ami nem lett,

lecsukott szemed mögött a máshol,

elalvó arcom mögött egy másik arc,

mely nem csak odagondolásból áll;

többé soha semmi nem gyújt

világot e más világon;

rám a holdtalan, vak véletlen,

de rád minden vigyáz.

Jónás Tamás: Aperitif

Hadd mondjam el, hogyan tudom.

Én úgy, hogy nincsen semmi.

Lesz, persze, néhány alkalom.

De nem kell értük tenni.

Nincs munka, nincsen szenvedély.

Még rendetlenség sincsen.

Két kéz, ha néha összeér,

nem tudom, mért irigylem.

Volt egy-két áldott társaság.

Meséket vérző szájak.

Feleslegesen várni rád,

az is jó volt hibának.

És lesz majd egyszer más világ.

A múlt idő nincsen tovább.

Karinthy Frigyes: Nihil

(Recitativ)

Utoljára még elmentem volt szeretőmhöz

És beszélgettem vele a lépcsőházban:

Bementünk, mert kint nagyon fujt a szél

És kemény csöppek estek.

Végleg elbucsuztunk, már nem szeretem:

Aztán lementem a Rottenbiller-utcán

Vettem gesztenyét, de nem tudtam lenyelni

Találkoztam Biró barátommal.

Biró beszélt a neo-impresszionizmusról,

Én mondtam: mindent abba kell hagyni:

A művészetnek ne legyenek korlátai – 

Se ütem, se vonal, se szín.

Vagyis az a művészet, amit az ember gondol

És ha nem gondol semmit, az is művészet – 

És ha csak érez valamit, az is művészet

És ha neked nem, hát nekem.

És ha neked ez nem képez művészetet

Kedves Ernő: hát akkor nem művészet –

Nem is az a fontos, hogy művészet-e

Vagy sem; – nem az a fontos.

És ha ez nem művészet: hát nem az

De akkor nem is kell művészet –

Mert az a fontos, hogy figyeljenek 

Az emberek és jól érezzék magukat.

Biró dühösen ott maradt az utcán

Én még bementem egy kávéházba:

Akkor egy szélroham jött veszekedve

És bevágta az ajtót.

A szélnek mondtam egy gorombaságot

Kávét ittam és olvastam egy lapot:

Valami cikk volt a versköltészet céljáról

De nem egyeztem meg vele.

Ja igaz: a lépcsőházból lejövet

(Még ott, volt szeretőmnél) arra gondoltam,

Hogy most meg kellene dögölni

És kiölteni a nyelvemet.

Philip Larkin: Ez légyen a vers

Jól elkúr apud és anyud. 

Valószínű, nem is direkt. 

Belédrakják saját bajuk, 

meg némi extrát, csak neked.

De őket is valamikor 

elkúrták ósdi seggfejek, 

kölküket nyálas vasszigor, 

s azok egymást őrjítve meg.

A kín így öröklődik át: 

mint a folyó, mélyebbre váj. 

Szállj ki minél előbb tehát, 

és gyereket sose csinálj.

Tóth Krisztina: A szerető álma

Palotaőrnek jelentkeztem, szép volt a háza népe, 

akárcsak ő maga: gyermekei szőkék, nyúlánkak. 

Domboldalon feküdt a ház, egy árnyas utca vége. 

Integettek a kerítés előtt, már vártak. 

A kutyájuk egykor az én kutyám volt. Vittem egy rajzot, 

hogy megmutassam, milyen kutya volt régen. 

Szerettük egymást. Tervezgettük, hogy majd ott 

élünk mindannyian teaszín békességben. 

A feleség vak volt, a fehér lépcsőt sikálta, 

ő meg rámutatott és azt mondta, a feleségem. 

Ahogy lehajolt hozzá, csupa gyöngédség volt a háta, 

én pedig vártam, hogy a tetőtérbe fölkísérjen. 

Ott éltem velük, napernyőket hordtam a kertben, 

ez volt a munkám, és vigyáztam a gyerekekre, 

miközben éjjel-nappal, erőmön felül szerettem 

a széles, fehér lépcsőkön járva-kelve. 

Aztán egyszer zivatar támadt, hordtam be kintről 

a játékokat és kispárnákat a teraszra, 

és mint aki végtelen, üres könyvből tekint föl, 

hirtelen rádöbbentem, hogy mindennek semmi haszna. 

Fejüket akkor levágtam és kimosott üvegekbe 

helyeztem gondosan, mindet arccal előre 

a márványlépcsők szélén, arra is ügyelve, 

hogy ki ne löttyenjen közben a vér a kőre. 

Sírtam is, azt hiszem, de tudtam, hogy nem vagyok őrült, 

hogy az ő nézésétől fordultak a dolgok át, 

s hogy nem láthatom többé nemzéstől megdicsőült, 

verejtéktől flitteres, ünnepi homlokát.

Jónás Tamás: Líra

Pontosan adagolt borzalom lenne a gyógyszer.

Lassanként le lehetne szokni az örömről.

Túlbonyolított adatátvitel: ennyi a korszell

Em, felesleges félmondatok után a csönd jön.

Ki mer beletekinteni a múltba, ha nem muszáj?

Késlekedő fény színpada az égbolt, de szép!

De mi történik vajon a megértett most után?

Csodálkozni bármin: gyenge, rossz veszély.

Márványoszlop épül a csepegő magányból.

Haraggal tereljük egymást a béke felé.

Rezdüléstelen hazugság, hogy talán jól.

Tízemeletes ház a test, a lélek egy csésze zselé.

Carol Ann Duffy: Piroska

A gyermekkor végén a házak elmaradtak,

játszóterek, a gyár, aztán a telkek:

térdeplő férjek tartják őket mint szeretőt,

a hallgatag sínek, remete lakókocsi,

míg végül az erdőszélre ér az ember.

Itt akadt meg szemem a farkason.

Egy tisztáson állt, s szavalta verseit,

lassan, vonyítva, szőrös mancsában ott a könyv,

szőrös pofáján vörösbornyomok. Milyen

nagy füle volt! Milyen nagy szeme volt! És a foga!

Két vers között én tettem róla, hogy kiszúrjon,

édes tizenhat, aki még soha, bébi, kölyök, s rendelt nekem

egy italt. Az elsőt. Mért, kérditek. Megmondom én. A líra.

A farkas, tudtam, mély erdőbe visz majd,

otthontól távol, elhagyott sötét, tüskés bozótba,

hol nem világít, csak bagoly szeme. Másztam nyomában,

harisnyám szétszakadt, kis blézerem pirosló rongyai

faágon, gallyakon, nyomozati anyag. Mindkét cipőm

is elveszett, de odaértem a farkasodúba, jól vigyázz.

Első lecke aznap este, farkasszuszogás fülembe, szerelmi költemény.

Kopottas bundáját markoltam hajnalig, hiszen

a jó farkast ki nem szeretné, kisleányok?

Aztán kicsúsztam a súlyos szőrös mancsok közül,

és mentem eleven madarat keresni - egy fehér galambot -

amely kezemből egyenest nyitott pofájába repült.

Egy harapás, vége. De kedves, mondta, reggeli az ágyban,

és nyalta a cubákot. Hogy elaludt, az odú hátuljába másztam,

hol egy egész fal karmazsin, arany: könyvektől csillogott.

Szavak, szavak, élednek mind a nyelven, s benn a fejben,

meleg és dobbanó, őrjöngő, szárnyaló: vér és zene.

De akkor még ifjú voltam - tíz évbe telt az erdőn,

hogy tudjam biztosan, egyfajta gomba

elásott hulla száját zárja, hogy a madarak

a fák gondolatai, s hogy szürkülőn a farkas

a holdra évről évre ugyanazt a dalt vonítja,

évszakra évszak, mint versszakra versszak, fejszét fogtam én

egy fűzre, lássam, hogy zokog. Fejszét fogtam lazacra,

lássam, hogy forog. Fejszét fogtam farkasra, ki álmában

morog, egy csapás, herétől torokig, s megláttam

csillogón, szűzfehéren nagyanyám csontjait.

Köveket raktam vén hasába. Összevarrtam.

Aztán kijöttem az erdőből, virágaimmal, dalolva, egymagamban.

Dunajcsik Mátyás: Nehéz

Megpróbálni együtt lépni az esővel.

Méricskélni a hosszú fákat.

És hinni a reménynek, hogy majd idővel

sivatagodban megtalálnak.

A mindennapok merőlegesét viselni.

Utat találni hátsóudvarokba.

Nézni, ahogy üvegesre festi

az eget a szél festékes ujja.

Megtalálni a rosszkedvben a rést.

És az egyre halványuló múltban

könyékig dolgozó sebészt, a feledést.

Megállni és figyelni, mint a téglák.

S a hajnali fényektől megvakultan

elrágcsálni az éjjel maradékát.

† Borbély Szilárd †

Appendix

"A félelemről kéne még beszélnem. A reggelekről,

amikor izzadságban ébredtem. Emlék nélküli álmok

után. És nem akartam semmit. Eltűnni csak, csendet,

némaságot. Akkor még nem tudtam, mi ez. Aztán

néha eszembe jutott, mi volna, ha? Mi volna, ha

nem lenne többé semmi. Nem kellene mindazt,

amit most csinálok, megtenni. Azokat a dolgokat,

melyeket nem tudok megtenni. Egyszerre véget

érne. Ezt szeretném, ha véget érne. Legyen vége."

(Berlin, Hamlet)

Salvatore Quasimodo: Rövid kanyar

Veszíts el engem, Uram, hogy ne halljam,

amint az elmerült évek csendesen kifosztanak,

hadd változzék át a fájdalom nyílt mozdulattá:

rövid kanyar vár még reám,

mely előre visz élni.

Tégy olyanná, mint a szél, mely vígan szeli át a levegőt,

vagy olyanná, mint az árpaszem, vagy mint a lepra,

mely a teljes kibontakozásban nyilatkozik meg.

És legyen könnyű nekem szeretni téged

a fűben, mely belenő az ég fényeibe,

vagy a sebben, mely átlyukasztja a húst.

Megkísérlem az életet:

mindenki lehántja magáról a kérget, és habozik

a keresésben.

Újra elhagysz engem: egyedül vagyok

az árnyak közt, miket kiterít a homály -

szűk rés se nyílik, melyen át édesdeden

kibugyogjon a vér.

Jónás Tamás: A gonoszság éneke

Eljutottam az Istenig. Más, amilyennek hirdetik.

Üres az arca, nincs is épp. Sorstalan, mondhatni, némiképp.

Tévét néz, Hold a kapcsoló. Nem emberek közé való.

Csodát hagy néha dolgokon. Idegen, pedig vélt rokon.

Félmeztelen, a melle tyúk. Halott talán, a Földbe fúlt.

Taknyos az orra, válla szög. Bedeszkázzák az ördögök.

Olvasgat óriás lapot. Irigyel, mert én hallgatok.

Ereklyét őriz, skalpokat. A spájzban jövőt tartogat.

Unja magát, unalmas is. Ha nem szól, még az is hamis.

Gyanút ültet belém, kapál. Hitem forgatja, fakanál.

Erdőre jár, kiáltozik. Fáj neki, hogy nem változik.

Ásít, ha Bibliát lapoz. Mindent láttamoz, csillagoz.

Pilinszky János: Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,

maradék szemérmem némasága ez,

úgyse hallanád meg, hangot ha adok,

sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:

mint Izsák az atyját, én se kérdezem,

mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,

szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:

minek adtál ennem, ha nem eleget?

miért vakitottál annyi nappalon,

ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,

fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,

karjaid közt végre kisírom magam,

csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,

ennem is ha adtál, soha magadat,

örökkön-örökké sírok amiért

annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,

ahogy szoritásod egyre hevesebb,

ahogy ölelésem egyre szorosabb,

egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Kiss Judit Ágnes: Valse nostalgique

Csak egy történet volt,

mi félbeszakadt,

csak egy sor közben fél-

betört dallam.

Élünk azóta

más sztorikat,

senki se mond-

ta, hogy baj van.

Csak félig, csak félig,

csak félig, csak fél,

mitől fél jobban az ember?

A torzó, a kész,

a rész, az egész,

mindkettő veszélyes fegyver.

Csak ne jutna néha

eszünkbe meg,

hogy is szólt vol-

na a vége,

vidám lett volna,

vagy szomorú,

ha nem hagytuk

volna félbe?

A torzó, a kész,

a rész, az egész,

mitől fél jobban az ember?

Végigcsinálni,

abbahagyni,

mindkettő veszélyes fegyver.

Azóta nincsen

elég jó dal,

unalmas min-

den történet,

hallani véljünk

mindegyikben,

keressük a

töredéket.

Végigcsinálni,

abbahagyni

egyformán retteg az ember,

minden, mi egyszer

elkezdődött,

veszélyes, halálos fegyver.

Nemes Nagy Ágnes: Istenről

Hiánybetegségeink legnagyobbika

Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-

Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba –

felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható gyerekjáték-koponyánkba

egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy

makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél?

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem. Léted nem

tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként

létedet feltételezni: blaszfémia.

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál

volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése?

Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben?

Tudod te, milyen a félelem? A testi kín?

A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik

a gyilkos?

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló platánra, míg

megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked

fölötted?

Egy szót se szóltam.

Kiss Judit Ágnes: Naponta tükör elé

Azt mondják, majd elmúlik. 

És végül is miért ne? 

Függőségem, magányom 

Fájdalmas szövődménye, 

Naponta tükör elé 

Állok, hogy elmondhassam: 

Felgyógyulok belőled 

Egyszer, bár kínos-lassan,

Felfekvésem, fekélyem, 

Szívizomgyulladásom. 

A szenvedés azért van, 

hogy élesebben lásson, 

Ki mélyen lakik bennem, 

Nem érzés és nem elme, 

Ki minden sötétségen 

Átvezet énekelve 

Egy olyan valóságba, 

Hová nem vezet ajtó, 

A seb heg nélkül gyógyul. 

És semmi sem mulandó.

Simon Márton: Tél, pályaudvar

Most ez a tél. Ezek a napok. 

Halvány kékek, hidegek – mint 

fűtetlen személyvagonok – és homályosak. 

Ami bennem hull, nem olvad el. 

Írok. Hátha így elfelejtelek. Hátha így felejtelek el. 

Hogy legyen tavasz, de ne érdekeljen, hiába mesélik 

hogy otthon megint a belvíz. Hogy szétmossa ami 

még. A hamvaid – ha ugyan vannak olyanok. 

Ne álmodjak egy sötét, földalatti tengert, 

ahogy téged dobál, ébredéskor tudva, 

engem is elkapott (vizes az arcom). 

Kiürült pohár a szeretet. Szorongatom. 

Le kéne tennem. Szórt fényben 

ülök a pályaudvaron. Nézelődök a hidegben. 

Nem hoztam neked akkor cukrot. 

Most hiába nézem, nincs hová mennem érte. 

Tavasz lesz. Addig álmatlansággal pótlom, hogy te alszol. 

Ennyi van köztünk. Csak mint akit meglöknek véletlenül. 

Dühös vagyok, nem haragszom. Nem haragszol.