Parti Nagy Lajos: Pékszombat

Hogy kellenek a szombat reggelek,

hol csigatelve szívem és a szám,

hol kávé brummog, hogyha felkelek

helyettem is, ha nyelvem lomha tán.

Hogy kellene a harsány napsütés,

csíkos terasz egy portugál hotelben,

ropogtatnánk a cukornádat és

szájon csókolnálak a fotelben,

a szádnak boldog pékillata lenne,

és pékfiúcskák sürögnének benne,

épp rollniznának valami csudát,

s mint kakaó a kakaós csigában,

úgy forogna a boldog csönd a szánkban,

csak lusta nyelvünk járná át meg át.

Nemes Nagy Ágnes: A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:

kimondhatatlan szomj gyötör utánad.

- Ha húsevő növény lehetne testem,

belémszívódnál, illatomba esten.

Enyém lehetne langyos, barna bőröd,

kényes kezed, amivel magad őrzöd,

s mely minden omló végső pillanatban

elmondja: mégis, önmagam maradtam.

Enyém karod, karom fölé hajolva,

enyém hajad villó, fekete tolla,

mely mint a szárny suhan, suhan velem,

hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

Magamba innám olvadó húsod,

mely sűrű, s édes, mint a trópusok,

és illatod borzongató varázsát,

mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

És mind magamba lenge lelkedet

(fejed fölött, mint lampion lebeg)

magamba mind, mohón, elégítetlen,

ha húsevő virág lehetne testem.

- De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.

Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen. 

Petri György: Most éppen itten

Most éppen itten nem vagyok sehol,

pedig szeretnék lenni valahol,

szerettem volna lenni, de soha

nem lehettem, és időknek soka

pereghet el, foglyul ejtett homok,

önforgató clepsydra, senkisem

voltam, leszek, bár néhanap vagyok,

vagy lenni vélek, mint a jégcsapok,

ahogy csöpögve hűtik a Napot.

Petri György: "Jövőkép"

Nagy kérdés: hogy lehet tovább

rontani a javíthatatlant;

a körülmények mostohák,

s alulról fűtik már a katlant.

Egy rossz ötlet egyszer „bekattant”,

lendkerék forgatja magát;

tudjuk mindennek az okát,

megbontjuk a megbonthatatlant –

Mint a bohóc vagy mint a pék,

mindenki tudja szerepét,

ki zsemlét süt, ki viccet el

– nagy mulatság lesz így az élet –

miért is van, hogy mégis félek?

Kérdezek. Senki nem felel.

Petri György: Ábránd

Szeretnék klasszikus, lezárt

rendet vinni a pusztulásba;

remény a jóra: már kizárt.

Haljak meg úgy, hogy más ne lássa.

Sors bona, nihil aliud.

Aki majd csontomat kiássa,

annak üzenem: ide jut

Isten mindegyik képe-mása.

S mennyország azért nem lehet,

illetve nem szabad, hogy légyen,

mert a dögletes szeretet

velünk maradna mindenképpen,

visszája sem kell: a pokol

(abban volt-van-lesz némi részem

– deszka nyüszít a láncfűrészen) – – –

készületlen s mindenre készen

üldögélek a napsütésben

jöjjön a megváltó sehol.

Petri György: Ballada

Egy párkányon álltam,

öt emelet magasban.

Fekete lomb között

az éjjeliőr zseblámpája bujdokolt.

Hunyorgott tűrhetetlenül

ez a földszinti hold.

Láttam már, milyen:

test, ha puffan

a kőre,

hasüregbe

lökődött lábakat.

Elengedtem az ablakkeretet.

Hátamnak feszült a szoba.

Tisztázatlan viszonyok,

pillantások dagálya,

félkurvák tekintetének

hánytató hintalengése.

Kivizeltem az ablakon,

a lombra.

Kijózanodtam.

A lámpafényben

álombeli mondattá vált a mély

kút, hol víz csillant.

Ölelgettek és hangoskodtak,

ajándékozó karok fogtak át,

ellepett a feszélytelen gyalázat,

valaki megváltott.

De azóta

járda szélén, tócsából…

– most már folyton:

a sötét suttogás.

Petri György: Horatiusnak rossz napja van

A szeretettel nem tudok mit kezdeni – – –

Tartsanak el, és hízelegjenek,

de ugyanakkor hagyjanak békén,

küldjenek pénzt postán.

Azt is unom, hogy hízelegjenek.

Veszítsenek el nagyobb összeget az utcán,

amit én majd véletlenül megtalálok.

Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,

hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam

valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél.

Irassák rám a házukat, és haljanak meg.

Petri György: Mintha

Mintha ez a nyár nem nyár volna

nap helyén kopasz fej lángolna

mintha e könnyű vászonöltöny

volna tikkasztó párabörtön

mintha fuldokló buboréka

a vízről elpattan egy béka

Petri György: Krízis

Háromhete alkonyodik,

nem tud lemenni a Nap,

Isten torkán keresztben,

mint egy csirkecsont,

megakadt.

Próbálja lenyelni,

próbálja felköhögni.

Eredmény semmi.

Hívták konzíliumba

a leghíresebb orvosokat.

Testületileg

hümmögtek, harákoltak sokat.

Tragikus redőkbe

vonták homlokukat,

diszkréten átvették a

degesz borítékokat.

Petri György: Invokáció

Eltávolítom írógépemről a Napot.

Fölemelem papirostul a gépet,

hátradöntöm, és lecsusszantom róla.

Most ott hever a zöld abroszomon.

Aztán ülök a széken – fázékony úszó,

aki féli a hideg vizeket:

úszás borzongatában. Tényleg fürdő-

ruhában ülök. Nyár van.

Künn a kertben Maya fehér ruhája

függ a zsinegen. Maya másutt

s egy más színű ruhában függ

az adott körülményektől. Őrá várnék

most ebben a szobában, ha el nem

kezdem ezt írni, hogy ne várjak,

s ne akkor kívánjam majd, hogy ezt írnám,

amikor majd nem kell már őrá várnom.

Rögzítsem most tehát: a Múzsa – távollét.

Távolléte egy írógépkarok közé

redőzött napszalagnak. Távolléte egy

fehér ruhát kitöltő valami élőnek.

Petri György: Demi sec

Eltervezzük, hogy d. e. 9-től 11-ig,
maximum 12-ig, fél 1-ig, s akkor még
ebédelhetünk együtt, esetleg. Eltervezzük,
de számításaink jóformán sohase válnak be.
A kapcsolatok lépten-nyomon
tele bonyodalommal.
– Ő késik valamiért, én viszont
csak akkor ébredek, mert későn feküdtem le,
amikor érkezik.

                         Szerelem félálomban,
hosszú, zsibbadt heverés, az időérzék megbomlása.
Mikor az egymás után szívott cigaretták
áramlásba hozzák végtére a megalvadt
tettrekészséget,

                           már délután felé lejt
ez a nap is. Kapkodva öltözés: gondatlan mímelt
gyengédségben bujkál a titkolt rosszkedv.
(Csak most el ne hangozzék az a
„Szeretsz?”!)

Az ebéd jó. Háromfélét eszünk,
a fogásokat megfelezve. Erre,
meg utána a drága borozóra
egy heti pénzünk rámegy,
de a bor jó, és jók a hosszú
amerikai cigaretták.
                             Ezt tudjuk
zökkenőmentesen együttműködni
ízek, szeszek meg a füst élvezetében.
Ilyenkor könnyen esik a beszéd is,
a haszontalan, de igényes csevegés
– jobbadán arról, hogy itt nemigen lehet élni
másképpen, mint a szellemet munkára fogva,
kedélytelen komolysággal, s lemondani
játékosan szabad kiéléséről sokféle ötletünknek,
nem kívánva a tér tágasságát, arcok és helyszínek
cserélődését olykor.
Ilyen körülmények között a társasélet, persze,
elsorvad. Úgy bámultunk egymásra mind F.-éknél
is a legutóbb, ahogy háromnapos,
beszáradt szendvicseket
tanulmányozunk elkeseredetten egy rossz szagú
presszóban, ahová, eső elől, beverődtünk.

Aztán és végre: egyedül.
Most már egy körúti, olcsó sörözőben.
Miért is ez a megkönnyebbülés, hogy elbúcsúztam tőle?
Akivel jól érzem magam mégiscsak, nemegyszer,
aki nem akadályoz semmiben, és igazán
soha, egy szóval sem firtatta vagy vitatta
a szenvedély elégséges voltát kapcsolatunkban.
Miért kell folyvást tudakolnom:
Kellenek ezek a találkozások? Szükség van erre?
Vele vagy nélküle: nem maradna
minden egyéb változatlan?

Mintha más dolgok függése valamitől
igazolná azt a valamit.
- Süllyedő léghajón
kérdezik így mindenről:
„Kell?”
De mihez? – A kényelemhez?
A létezéshez?
Szilárd padló van itt
meg bútorok; és én
időmmel, mely korlátlan rendelkezésemre áll.
Ha tetszik, zsúfolásig tölthetem,
ha tetszik, nyitva hagyom
eljöhető esélynek –

Ez a csend itt, éjfél s hajnal között,
amelyben egy zöldpaprika husa
a fogam alatt deszkaként recseg,
és fülsértőn süvít egy szál gyufa,
nem tud választ ilyen kérdésre: „Kell?”
Ebben a csendben, ahol jobb minden mozdulattól óvakodni,
ebben az üres szobában efféle kérdésnek
képtelen dolog volna elhangzania.

Szabó Lőrinc: Az Árny keze

„Maradj velem, mert beesteledett!”

Bibliát hallgat a gyülekezet.

Alkony izzik a templom ablakán.

Hitetlen vagyok, vergődő magány.

„Maradj velem, mert beesteledett!”

– Ha így idegen, vedd emberinek,

súgja egy hang, s ahogy látó szemem

elmereng a régi jeleneten,

az emmausin és felejtem magam,

a sugár-hídon némán besuhan

egy örök Árny: lehetne Buddha is,

de itt másképen hívják és tövis

koronázza: én teremtem csupán,

mégis mint testvérére néz reám,

mint gyermekére: látja, tudja, hogy

szívem szakad, oly egyedűl vagyok,

s kell a hit, a közösség, szeretet.

S kezét nyujtja. Mert beesteledett.

Szabó Lőrinc: Hasztalan lázadás

Pillám alatt összetört ezer álom

s – szeretlek? nem szeretlek? – nem tudom már.

Túlságosan ragyogsz, eleven álom,

s szerelmedet elbirni nem tudom már.

Gyűlölködve kiáltom: – Idegen kéz,

eressz! ne vezesd utam! megtagadlak! –

Mégis te formálsz ujjá, idegen kéz,

és csak nő az erőd, ha megtagadlak.

Nem tudom, mi történt… Talán az Isten

játszik velem s te vagy a fény szemében.

Ha eldoblak, megjelenik az Isten

s nehéz harag hömpölyög nap-szemében.

Kemény István: Úti dal

A vadludak is mást terveztek őszre 

Összeálltak mégis, és utaznak 

Nem akartam hallgatózni rájuk 

Nem akartam semmit, ami már volt

Ahol voltam, ott már csomagolnak 

Ahol leszek, nem vár oda senki 

Ahol vagyok, a köd visszagágog 

El akarlak hagyni mindörökre.

Tasnádi Varga Éva: Ágytól-asztaltól

Ágytól-asztaltól

minden elválaszt,

fehér ingeid

vitorlavásznak,

szélben lobogva

messze sodornak,

nem illetsz kézzel

sem ma, sem holnap.

Ágytól-asztaltól…

- vasöklű tétel,

kenyérnek ízét

nélküled érzem,

víz tisztasága

arcom nem mossa,

szép hajam fénye

minek is volna?

Ágytól-asztaltól,

tőled elestem,

törvényen kívül

súlytalan lettem.

Hullásom néma,

csak levél voltam,

tovább keringek

élve is holtan.

József Attila: Ködből, csöndből

Nem várom már az életet.

Vagyok úgy, ahogyan lehet.

S ha nem lehet, akkor sehogy,

ha sok a nap, hát soká fogy.

Két szememből a Nap kivész.

Már csupán a lámpába néz.

Ha tűz lobog, hát majd elég.

Ha vér ömlik, hát van elég.

Aki megbánt, én nem bántom.

Aki sajnál, nem sajnálom.

Örülhetnek a hadnagyok.

Mert én már éhes sem vagyok.

Történt valami énvelem,

de nem halál, s nem türelem.

Rúgtak itten, rúgtak ottan,

s egyszer mégsem káromkodtam.

Egyszer megláttam a ködöt

a nagy fényességek mögött.

És meghallottam egyszer én,

hogy túl harcom vad zörején,

akárha lent, akárha fönt,

a szegényé csupán a csönd.

A köd, a csönd sosem ragyog.

Én már ködből, csöndből vagyok.

Ami énbennem botorkál,

elbukik egy vak ároknál.

Iszonyatos, nagy bosszú ez,

várni, várni, míg vége lesz.

S tudni, vannak így még többen,

mígnem valaki megdöbben,

míg valaki föl nem ordít,

ködből, csöndből föl a Holdig.

Föl a pestishez magához!

Aki irtózattal átkoz,

megátkoz ebtartót, ebet,

s legelőször is engemet.

Kiss Judit Ágnes: Éjjel három után

Amikor hanyatt fekve sírsz,

a könnyek a füledbe folynak,

feltépik előbb az arcodat,

rávarrod őket foltnak.

Felszakadt bőr vagy elszakadt sors,

szakadnak rád az évek,

mégis, ha nyújtózol reggelenként,

azt mondod, de jó, hogy élek.

Levitézlett szolgája

sok lelkes állatnak,

reménység alabárdjával

őrködni állatnak.

Védeni pár silány életet,

mi nem kell senkinek,

alibimunka, de célja van,

ha más nem is érti meg.

Nem iszol többet, és nem vakarod

félig már gyógyult sebed,

elszántan meredsz a sötétségbe,

s nem félsz, ha nem látsz eget.

Amikor hanyatt fekve sírsz,

karodon, lábadon

kicsapódik a desztillált,

vegytiszta fájdalom.