2014. április 21., hétfő

Jónás Tamás: Líra

Pontosan adagolt borzalom lenne a gyógyszer.
Lassanként le lehetne szokni az örömről.
Túlbonyolított adatátvitel: ennyi a korszell
Em, felesleges félmondatok után a csönd jön.
Ki mer beletekinteni a múltba, ha nem muszáj?
Késlekedő fény színpada az égbolt, de szép!
De mi történik vajon a megértett most után?
Csodálkozni bármin: gyenge, rossz veszély.
Márványoszlop épül a csepegő magányból.
Haraggal tereljük egymást a béke felé.
Rezdüléstelen hazugság, hogy talán jól.
Tízemeletes ház a test, a lélek egy csésze zselé.

Carol Ann Duffy: Piroska


A gyermekkor végén a házak elmaradtak,
játszóterek, a gyár, aztán a telkek:
térdeplő férjek tartják őket mint szeretőt,
a hallgatag sínek, remete lakókocsi,
míg végül az erdőszélre ér az ember.
Itt akadt meg szemem a farkason.

Egy tisztáson állt, s szavalta verseit,
lassan, vonyítva, szőrös mancsában ott a könyv,
szőrös pofáján vörösbornyomok. Milyen
nagy füle volt! Milyen nagy szeme volt! És a foga!
Két vers között én tettem róla, hogy kiszúrjon,
édes tizenhat, aki még soha, bébi, kölyök, s rendelt nekem

egy italt. Az elsőt. Mért, kérditek. Megmondom én. A líra.
A farkas, tudtam, mély erdőbe visz majd,
otthontól távol, elhagyott sötét, tüskés bozótba,
hol nem világít, csak bagoly szeme. Másztam nyomában,
harisnyám szétszakadt, kis blézerem pirosló rongyai
faágon, gallyakon, nyomozati anyag. Mindkét cipőm

is elveszett, de odaértem a farkasodúba, jól vigyázz.
Első lecke aznap este, farkasszuszogás fülembe, szerelmi költemény.
Kopottas bundáját markoltam hajnalig, hiszen
a jó farkast ki nem szeretné, kisleányok?
Aztán kicsúsztam a súlyos szőrös mancsok közül,
és mentem eleven madarat keresni - egy fehér galambot -

amely kezemből egyenest nyitott pofájába repült.
Egy harapás, vége. De kedves, mondta, reggeli az ágyban,
és nyalta a cubákot. Hogy elaludt, az odú hátuljába másztam,
hol egy egész fal karmazsin, arany: könyvektől csillogott.
Szavak, szavak, élednek mind a nyelven, s benn a fejben,
meleg és dobbanó, őrjöngő, szárnyaló: vér és zene.

De akkor még ifjú voltam - tíz évbe telt az erdőn,
hogy tudjam biztosan, egyfajta gomba
elásott hulla száját zárja, hogy a madarak
a fák gondolatai, s hogy szürkülőn a farkas
a holdra évről évre ugyanazt a dalt vonítja,
évszakra évszak, mint versszakra versszak, fejszét fogtam én

egy fűzre, lássam, hogy zokog. Fejszét fogtam lazacra,
lássam, hogy forog. Fejszét fogtam farkasra, ki álmában
morog, egy csapás, herétől torokig, s megláttam
csillogón, szűzfehéren nagyanyám csontjait.
Köveket raktam vén hasába. Összevarrtam.
Aztán kijöttem az erdőből, virágaimmal, dalolva, egymagamban.

2014. április 13., vasárnap

Dunajcsik Mátyás: Nehéz


Megpróbálni együtt lépni az esővel.
Méricskélni a hosszú fákat.
És hinni a reménynek, hogy majd idővel
sivatagodban megtalálnak.
A mindennapok merőlegesét viselni.
Utat találni hátsóudvarokba.
Nézni, ahogy üvegesre festi
az eget a szél festékes ujja.
Megtalálni a rosszkedvben a rést.
És az egyre halványuló múltban
könyékig dolgozó sebészt, a feledést.
Megállni és figyelni, mint a téglák.
S a hajnali fényektől megvakultan
elrágcsálni az éjjel maradékát.