Ott volt reggel a kert
végében, a lyukban – az este kotortam,
alagútnak, a földet átfúrni – hevert
szürkén, kocsonyásan a fűben, a porban.
Akár valami kő.
Hideg árnyba fakult hasa sárga-fehére.
S láttam a nyakán kanyarogni elő
valamit seszinű-ragadósan – a vére?
Tudtam, hogy drót, hogy akna,
puskák szegik el idefent a határt,
s nincs út, csakis így, lefelé, a szabadba:
csak szűk csövön és égő kövön át,
a túlnan lemerült fény
kék foltja felé törekedve – de éjjel
följött a lejáratot őrzeni szürkén,
holtan, puhacsontu parányi kezével…
Pedig még alig ástam!
Villog föl a porból az éles üveg.
Nyeli vagy köpi vissza a fényt a hibátlan
gömbhéjon a tócsa, a járda, a gyep.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése