Juhász Gyula: Milyen volt...

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár

S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,

De ha kinyílnak ősszel az egek,

A szeptemberi bágyadt búcsuzónál

Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,

De tavaszodván, ha sóhajt a rét,

Úgy érzem, Anna meleg szava szól át

Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Nemes Nagy Ágnes: Sic itur ad astra

Ezekhez képest szent vagyok, 

nem érhet semmi vád, 

még lassan istenné leszek, 

ha így tart a világ.

Garai Gábor: Töredékek a szerelemről

Ki megvigasztaltad a testem,

áldott legyen a te neved.

Hazug voltál, hiú, hitetlen?

Vakmerőbb, mint a képzelet!

Hová hullsz? Én meszes közönybe.

Nincs áhítat már nélküled.

Csak nemléted fekete szörnye,

és kábulat és szédület.

És csönd. Irgalmatlan magányom

többé már meg nem osztja más.

Vár végső szégyenem: halálom.

S nincs nélküled feltámadás.

           *

Lehet, csak a hibátlan testedet

szerettem, s föltárult, elengedett

szépséged gyújtottam ki a szilaj

szenvedély képzelt lángcsóváival?

Lehet, hűséged, vadságod csupa

varázsolt rongy volt, festett glória:

én rádbűvöltem rajongón - te csak

eltűrted jámbor hóbortjaimat?

Lehet, hogy így volt.

                     Akkor is neked

köszönök mindent - s elvégeztetett.

Fönntart még a tőled vett lendület.

Már semmi sem leszek tenélküled.

          *

Immár aligha változom meg:

minden vonásom végleges.

Mi eddig eszmém s mámorom lett,

eztán sorsom törvénye lesz.

          *

Aláaknázott terepen

lépkedek feszes nyugalomban.

Dühöm csak jelentéktelen

legyek dünnyögésére robban:

a folytonos életveszély

morajától szemem se rebben;

minden reményem benned él,

halálomnál véglegesebben.

         *

Mire megszüljük egymásnak magunkat,

kihordunk annyi kínt, kívül-belül,

hogy elszakadni egyikünk se tudhat

többé a másiktól:

                        feltétlenül

valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. -

S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,

fele bánatod én veszem magamra,

és bűneid felét is vállalom.

        *

Mióta szeretlek, eszméletem

minden percében rád emlékezem,

álmomban is te őrzöl meg talán,

rólad tudósít munka és magány,

veled lep meg hajnalom, alkonyom,

s hozzád megyek, ha tőled távozom.

        *

Nincs itt más lehetőség:

lélek-fogytig a hűség

szálai két szeretetnek

végképp összeszövettek...

        *

És Penelopém vár odahaza,

szövi a remény álom-szőnyegét.

Nincs termő nyara, kacér tavasza,

néki ez a telt öröklét elég,

hogy el ne múljék tőle a varázs,

mit érkezésem, a bizonytalan

sajdít belé, s a halk vigasztalás,

hogy csak őérte őrzöm meg magam.  

Jónás Tamás: Jegyzik az álmokat

Azt, aki nekem tetszik, feltétlenül elhanyagolom.

Félek tőle, de inkább tudom: nem lennék méltó párja.

Csak tápláléka lehetek bármi szépnek, áldozata.

Ha meg tudom tenni, hogy nem kívánom, már jól szeretem.

Nem viszem haza, nem leskelődöm utána, elkerülöm.

Nem mutatkozom be neki soha, ne tudja, ki vagyok.

Nem zaklatom telefonon, és nem követem az utcán.

Nem ábrándozom róla – talán jegyzik a vágyakat is.

S használom mégis: vele törlesztem titkos tartozásom.

Legfeljebb verseket írok róla, de soha sem neki.

Elfelejtem arcát, sorsát, nevét, álmom se adja ki.

Világok pusztulásán néma tanú: készülök rejteni őt.

Vihart teremtek, hadd tévedjenek el

bennem az őt

keresők

Jónás Tamás: Tárgyak

Kezdjük talán a tárgyakkal. Ugyanis azok

könnyen megfigyelhetők, mert mozdulatlanok.

De elsőre ne akarjunk túlságos sokat,

vizsgáljuk meg mindössze a boldogságukat.

Ember, állat, hogyha retteg, moccan, megremeg,

akár kiált, akár nyüszít, mondja: ,,szenvedek!”

Fáj a világ, ér elpattan, hangszál megszakad,

akik élnek, azt akarják, ők is fájjanak!

De a tárgyak állnak itten, az asztalomon.

Hiába pöckölöm őket vagy vigasztalom.

Csak állnak, csak néznek, vagy még azt se: kataton,

legalábbis annak látszik ez a nyugalom.

Jobban tűrnek? Jobb a börtön? Vagy csak boldogok?

Több igaz közt igazabb, mi egyszerűbb dolog.

Melyik hát az egyszerűbb: a boldog vagy a rab?

A rab, az már szétesett, a boldog egy darab.

Vagy a rabot még a remény, elnagyolva bár,

összetoldja, s mint rongybaba, szabadságra vár?

Aki boldog, szertefoszlik, minden ő lehet?

Boldog tárgyak, élőlények így hát nincsenek?

Figyeljük a tárgyakat! Mért mozdulatlanok?

Koordinátarendszerétől függ, hogy ki mozog.

Úgy látom, hogy nem moccan, csak egy alakja van.

S ha ő mozog, én meg nem? Tán ő boldogtalan?

Kányádi Sándor: Ahogy

ahogy tenyered homlokodra 

ellenzősíted meg-megállva

ahogy el-elmagányosodva

meg-megállsz egy-egy éjszakára

ahogy az üres polcra bámulsz

s nem hiányoznak már a könyvek

ahogy reggelente az ágy húz

és nem fölkelni volna könnyebb

ahogy otthonod még hiányzik

van-e otthonod igazában?

ahogy a szó is el- s kivásik

az otthonokban most lakás van

ahogy nyelved a rímre rájár

mint ujjaid a billentyűkre

ahogy foncsorosodva már-már

arcod lesz tükrödnek tükre

ahogy a tűznek csak a korma

senki senkinek számadással

ahogy elfacérul a forma

s a múzsa markát tartva házal

ahogy az ismerőst felejted

s az ismeretlen ismerősül

ahogy a rég magadba-rejtett titok

veled öregszik, őszül

ahogy az isten észrevétlen beléd épül

minthogyha volna

ahogy te is valamiképpen vagy a ház

és annak lakója

ahogy az erek, mint a húrok

aztán csak száll, elszáll a lélek

vagy sortűz nyomán tovasurrog rajban,

akár a seregélyek

Kányádi Sándor: Tárgyak

A tárgyak lassan fölveszik

vonásaink, szokásaink.

Hozzánk lényegül ágy és asztal,

bensőnket őrzi, kitapasztal.

Kanál, pohár, villa és csésze

lesz az embernek alkatrésze.

Lassan a testünk oda fárad,

hogy a szék tekint bútorának.

Képek, lemezek, könyvek, szobrok,

féltve őrzött, meghervadt csokrok

szövetkeznek a fallal, s végül

a négy fal, lopva, belénk épül.

Elorozzák tőlünk a vágyat,

megunnak, később ki nem állnak,

zsigereinkkel összejátszva

juttatnak majd egyszál deszkára.

Tandori Dezső: Ami másokra tart

Ami másokra tartozik, már mindent

megírtam, épp írom, meg fogom írni.

Létem papírnyi,

senki ne akarjon egyéb találkozásra bírni.

Köz közeg az: nem bomlott és nem is szent.

De mert az írás nem irodalom csak,

s egyével a másába minek rontsak

– feledjük hagyományunk,

mely szerint földi valónk… égi másunk…

létem rákényszerít, hogy osztályozzak.

Mit látok? Különbség teendő

esetleges másság s oly lelki bendő

közt, mely úgy felemésztene

– épp – téged (engem), hogy végül tényleg semmije

ne látszana, valóban, hantomon füvem nő-

jön legföljebb, szép fű. Mely tisztelendő,

de senkinek nem árthat.

Nem képez konkurrenciákat,

és a többi. Nos, érdektársaságot, más ilyen „családot”

különböztess meg attól, ami pusztán

lény-idegen, a maga léte folytán,

de külön jót vagy rosszat nem akar.

S így tovább. Továbbá el kéne tűnnöd magad javára is hamar.

Tandori Dezső: Az iskola vége

Nem tudok többé úgy szeretni,

ahogy valamikor szerettem:

várni, elérni, hagyni, veszni,

a szív ilyenre meg se rezzen.

Végkifejlet kifejezésre

szemekből villanó riadt fény:

felület inkább, de mi végre?

Legalább ennyit kifejezvén:

angyalokról mit tudhatok,

így maradtak a madarak.

Nekem is valami valót!

Választgatom a lovakat,

járkálok egy csatorna mentén,

nevét egy holt poéta adta,

sült krumplim köpködöm, eresztvén

olcsón bordóit a falatra:

„Ön ugyanaz marad! Akár-

mi körülményen! Ön valóban

konzervatív!” – „Szeretem…!” Áll

a múlt – „Nagyon…!” Valós, valótlan.

Tandori Dezső: Rossz

Rossz cigaretta, rossz bor,

ugyanaz a nap sokszor,

más ennek mind örülne,

én is, én is, körülbe:

csak bármi ez, körülbelül

az, csak ami, nem lényegül

sehova át, maga magát

vonszolja, vonszolódom,

örüljek bármi módon.

Ők nincsenek, ők nincsenek,

vagy a világ így lett kerek?

Dobogtak, szálltak, s kiderült:

az van meg jól, ami elült,

ficamodás, egy rándulás,

valamire valami más,

a levegő tollazata

borul rájuk, haza,

a Nagyobb Semmiség Madár

szárnyat rájuk kitár,

fényképek néznek, idegen

madárarcok, velem

ők maguk, szinte egyre megy,

sérthetetlen a kegy,

amit megkapok révükön,

nem kell félni, mi jön,

csak megy, megy az idő,

se én,se ő,se ő,se ő.

Talán megnyugtató.

Az élet erre volt való.

Pablo Neruda: 17. szonett

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő

vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:

úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző

dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,

és virágai fényét magába rejtve hordja,

szerelmed tette, hogy testemben él sötéten

a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,

gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,

így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,

csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,

oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,

oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.