Az óvodából hazafelé mentünk,
ma velünk jött a fiaim barátja,
és hallom, hogy a két nagyobb beszélget:
„A Dávid azt mondta, hogy Isten meghalt!”
„Ezt Nietzsche mondta” kontráztam rá rögtön,
de rákérdeztek, és nem hagyták abba,
és ahogy próbáltam meggyőzni őket,
hogy mégsem olyan halott az az Isten,
a fiam előállt a legvégső érvvel:
„Ha meghalt, honnan az a sok ajándék?”
Sunyítottam, és megszólalt a másik:
"Karácsonykor? Azt az anyukám adja!
Meglestem: ő volt! Láttam csomagolni!”
Az enyém nem hagyta: “Nálunk jött az angyal!
Mindenki kint volt, de bent csengetett!”
Megrémültem, hogy egyszer rajtakapnak,
és megdől ez a tuti istenérv,
és kapkodva filozofálni kezdtem,
bizonykodtam, hogy mégsem ez a fontos,
mégsem az angyal, de maga az Isten,
míg lassanként meggyőztem magamat:
egy halott isten mégse csomagolja
a magba a fát,magzatba az embert,
a folyóba a holnapi folyót,
nem rejti el a gyertyába az égést,
az almába a gravitációt,
nem vonhat minket híg aranyba reggel,
nem díszítget fel mindent gondosan
hóval, virággal, felleggel, gyerekekkel –
pedig úgy lessük, vágyjuk rajtakapni,
eltanulni a bevált trükköket,
mert Nietzsche mondta, és Dávid is mondta,
és holtbiztos, hogy csalás az egész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése