A kor, a sors, a körülmények rabja –
a mesterségemben szabad vagyok.
„Most, hogy már mindent megírt a gyerekkoráról,
egyszerűen nem lesz mit írnia.”
Lator ugratott ezzel, társaságban.
Poénnak jó, de nem igaz.
Öregszem, változom, a rögeszmém nem változik.
Valami füst használja kéménynek a torkomat,
és előgomolyog az élet, ahogy éltük:
az őrült áramlás, az össze nem illő részletek,
a rögzíthetetlen változatosság izzó anyaga,
mely a korok öntőformáit újból és újból kitöltve
a láthatatlan repedéseken keresztül mindig elszivárog,
hogy ne maradjon több belőle, mint a negatívja:
koreszme, templom, fúga, technika.
A tűzrakó arcára vagyok kíváncsi.
Felnőni annyi, mint tudni, hogy hiába.
Csakhogy a költő felnőtt fejjel is gyerek.
A borotválkozótükrömben egy üdvözült majom fintorog –
most szállt le a fáról,
körülötte a kéken hullámzó sugárözön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése