Most ez a tél. Ezek a napok.
Halvány kékek, hidegek – mint
fűtetlen személyvagonok – és homályosak.
Ami bennem hull, nem olvad el.
Írok. Hátha így elfelejtelek. Hátha így felejtelek el.
Hogy legyen tavasz, de ne érdekeljen, hiába mesélik
hogy otthon megint a belvíz. Hogy szétmossa ami
még. A hamvaid – ha ugyan vannak olyanok.
Ne álmodjak egy sötét, földalatti tengert,
ahogy téged dobál, ébredéskor tudva,
engem is elkapott (vizes az arcom).
Kiürült pohár a szeretet. Szorongatom.
Le kéne tennem. Szórt fényben
ülök a pályaudvaron. Nézelődök a hidegben.
Nem hoztam neked akkor cukrot.
Most hiába nézem, nincs hová mennem érte.
Tavasz lesz. Addig álmatlansággal pótlom, hogy te alszol.
Ennyi van köztünk. Csak mint akit meglöknek véletlenül.
Dühös vagyok, nem haragszom. Nem haragszol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése