Kemény István: Remény

Láttam az egészet, és tudtam, hegyen állok,

a részletek halkan zúgtak odalent,

idefenn most egyik se hiányzott.

Kérdezni jöttem fel, de a jósnő

hazament a lázas kisfiához.

A kérdésemet lepöcköltem a szakadékba,

pattogva tűnt el, pedig nagy volt:

a törhetetlen üveg maradéka.

Csak a szívem kérdezgette halkan:

kedves vérem, hova lesz a séta?

Azelőtt ilyenkor kétségbeestem,

mert innen már csak lefelé van út,

és idáig nem jár le az Isten.

De most itt volt, és ő kísért le később:

egy szó nélkül ballagtunk le ketten.

De ez a végén lesz, itt még csak állok,

és érzem, ahogy elkezdek nevetni:

hogy lettem én ennyire magányos,

és hogy teljes képtelenség, félreértés,

de ez mégse lesz már soha máshogy.

Lackfi János: Retorziók

Hányszor mondja még nekem, 

hogy köszönjek annak a bácsinak, 

akinek én megátalkodottan 

sosem köszönök. 

Mindig mondja, 

hogy többször nem mondja, 

hogy köszönjek annak a bácsinak, 

akinek én megátalkodottan 

sosem köszönök, 

máskülönben most már 

retorziók lesznek. 

Olyanok lesznek a retorziók, 

hogy legalább még két, 

nem, három vagy négy olyan 

bácsinak is köszönnöm kell 

naponta többször, akiknek 

kimondottan utálok köszönni, 

és ha nekik is konzekvensen, 

ismétli, konzekvensen 

elmulasztok köszönni, 

hát nem jövünk zavarba, 

hozzáveszünk még 

egy pár ilyen bácsit, 

nem is gondolnám, 

mennyi ilyen bácsi 

szaladgál a világban, 

és ha továbbra is renitens 

magatartást tanúsítok, 

hát egy szép napon arra ébredek, 

hogy a világ összes undok bácsijának 

köszönnöm kell szép sorban, 

ha akarom, ha nem, 

egész napom rámegy 

a köszöngetésre, 

le fogok fogyni, 

beesett lesz az arcom, és 

térdig lóg a nyelvem a köszöngetéstől, 

úgyhogy még mindig 

messze a legjobb üzletet kötöm, 

ha itt, most, azonnal 

köszönök, mondja, 

ennek az egyetlen 

tetves, rohadt, hányadék bácsinak.

Kiss Judit Ágnes: Tangó lemondó

Csak az az ócska kiskocsma ne fájna.

Csak az a kép ne, amit felidéz.

Csak ne volna oly édesbús emlék ez,

amin az ember hosszan elidőz.

A hiányod még most is ott a pultnál,

nyár volt, fehér ing, rajtam kék ruha,

és szinte testi jelenlétté sűrít

a vágy, hogy újra eljussak oda,

hogy ott álljunk a foltos bádogpultnál,

kezünkben egy-egy pohár Unicum,

az én arcom Mária Magdolnáé,

a tied arany hátterű ikon.

Most nincs nyár,

és lehet, hogy már nem is lesz,

csak ez a bágyadt, elkésett tavasz,

az Unicumról átszoktam a Nextre,

hisz jön a majd a következő pasas,

de addig virágzó fák látványával

égetem ki az agyamból a képet,

a fájót, hogy az ócska kiskocsmában...

szóval próbállak felejteni téged.

Szabó T. Anna – Ajándék

Az óvodából hazafelé mentünk, 

ma velünk jött a fiaim barátja, 

és hallom, hogy a két nagyobb beszélget: 

„A Dávid azt mondta, hogy Isten meghalt!” 

„Ezt Nietzsche mondta” kontráztam rá rögtön, 

de rákérdeztek, és nem hagyták abba, 

és ahogy próbáltam meggyőzni őket, 

hogy mégsem olyan halott az az Isten, 

a fiam előállt a legvégső érvvel: 

„Ha meghalt, honnan az a sok ajándék?”

Sunyítottam, és megszólalt a másik: 

"Karácsonykor? Azt az anyukám adja! 

Meglestem: ő volt! Láttam csomagolni!” 

Az enyém nem hagyta: “Nálunk jött az angyal! 

Mindenki kint volt, de bent csengetett!”

Megrémültem, hogy egyszer rajtakapnak, 

és megdől ez a tuti istenérv, 

és kapkodva filozofálni kezdtem, 

bizonykodtam, hogy mégsem ez a fontos, 

mégsem az angyal, de maga az Isten, 

míg lassanként meggyőztem magamat: 

egy halott isten mégse csomagolja 

a magba a fát,magzatba az embert, 

a folyóba a holnapi folyót, 

nem rejti el a gyertyába az égést, 

az almába a gravitációt, 

nem vonhat minket híg aranyba reggel, 

nem díszítget fel mindent gondosan 

hóval, virággal, felleggel, gyerekekkel –

pedig úgy lessük, vágyjuk rajtakapni, 

eltanulni a bevált trükköket, 

mert Nietzsche mondta, és Dávid is mondta, 

és holtbiztos, hogy csalás az egész.

Pallag Zoltán: Annyi minden

Egy rakás könyvem ott maradt tenálad,

s az odaút, nos, az is elveszett.

Leltárt készítek, mi maradt utánad:

hézag a polcon Maupassant felett.

Mert mindennek van helye: neked, nekem.

Mert annyi minden múlik a könyveken.

Mert a könyveken annyi minden múlik:

egy szerelem, az utolsó randi,

múlik Velence, és Trieszt is múlik,

hol csak egy napot voltunk nyaralni.

Mert könyvekből olvastam, nem belőled,

vagyok hetven kilométerre tőled.

Üres, üres, üres elhordott szobám.

Ami fontos, rég nálad van minden:

regényes életünk, a Száz év magány,

vagy hetven kilométerre innen.

Egy nagy rakás könyv. Negyedik emelet.

Szokom a múlt időt. Alszom, felkelek.

Faludy György: A huszonkettedik szonett

Valómnál jobbnak, nemesebbnek 

játszom előtted magamat. 

Attól vagyok jobb, mert szeretlek, 

s mert felemellek, magasabb.

Az önzés is önzetlenség lesz 

köztünk. De hogyan válhatok 

olyanná, amilyennek képzelsz? 

Szerelmed cél s nem állapot.

Vibráló partok szélén járok 

veled s lesem zárt ajkadat. 

Ingem nyílásában virágot

viselek s kést az ing alatt 

és éjjel egy-egy részt kivágok 

magamból, hogy megtartsalak.

Tóth Krisztina: Halkuló futam

Sohasem láttam a tárgyaidat. 

Reggeli inged a széken. 

Sohasem láttam a bútoraid 

körvonalát a sötétben. 

Lépni se, dőlni se hozzád, 

lépcső nélküli korlát.

Jónás Tamás: Csak várlak

várlak csak várlak és azt remélem 

nem áll az idő csak minden héten 

meg-megpihen úgy öt-hat napra 

hogy magamra hagyjon és ne magadra 

várlak csak várlak a terek unnak 

nyitva a szemem bár minden szunnyad 

nézlek és várlak és nem beszélek 

nem adlak ki a pletykás reménynek 

várlak és várlak és nem kérdezlek 

mikor kellene már megérkezned 

mikor indultál és nem mert fájna 

felém indultál vagy más irányba 

várlak csak várlak már neved sincsen 

hagyom a koldust hogy megérintsen 

hagyom a szagát hogy belémszálljon 

nincs ruha rajtam te vagy a ruhámon 

várlak csak várlak még hit sem kell ehhez 

kitartásom is sikert feltételez 

várlak és nem tudom mihez kezdek 

ha megszépül arcom a tenyerednek

Jónás Tamás: Szógyász

Kifejezetten pénzbe kerül itt minden. 

Csak én maradtam ingyen. 

A postaláda csapda, nyüszítenek a szórólapok. 

Ők is ingyen vannak. Én is ingyen vagyok. 

Szóval: én és a szórólapok.

Engem kifejezetten ki lehet használni. 

Levethető vagyok, mint a szandál, mi 

nt a test az erkélyről. 

Március óta lemondtam a testkéjről. 

Szóval: március óta az erkélyről.

Kifejezetten befejezetlen akarom hagyni ezt a költeményt. 

De kerekedik, mint has, ha felcsinálták a hölgyeményt. 

Jó lenne kitenni szűrét a hiánynak. 

De hiányodnak semmi, semmi nem árthat. 

Szóval: semmi a hiánynak.

Iránynak ennyi.