Kiss Judit Ágnes: Hans Castorp levele

Az arcod lassan szilánkokra omlik,
széttört fényfolt egy pohár víz színén,
mint hibás tetoválás, elmosódik
az érintésed. Tavaly volt? idén?
A kis ugrás a lázgörbén mikor volt?
Hol vesztettem el azt a régi sorsot,
hogy a megtörtént történet gyötörjön,
ne a kitalált, aztán tollba mondott?

A fikció egyszerre kórház, börtön,
egyszerre véd, egyszerre fogva tart.
Beteg vagyok, vagy büntetésem töltöm?
A kint s a bent egyszerre fojtogat.
Már a vonásaidat köhögöm föl,
míg kúszik bennem, kúszik a higany,
a meg nem élt, csak vágyott örömöktől
lázasodom én is, mint annyian.

Torkomon felszalad a keserűség,
ezüst szalag a hőmérő falán,
és nem borul rám más, csak a felhős ég,
mely most a lemenő naptól talán
vöröses fényben izzik, mint a katlan,
de végtelen és áthatolhatatlan,
mint szeretkezés után a magány.

Nádasdy Ádám: Ott úszhatnék

A folyót figyelem, ahogy a bajt,
a kemény létet elválasztja tőlem.
A túlsó partot nézem, fényeit:
velem szalad, ahogy itt szaladok.

Így kéne, hogy az életemen át,
középen folyjon végig egy folyó.
De hosszában, hogy mindig ott legyen
a túlsó part, ahova nem megyek.

Mert félelem nélkül mit ér az élet?
Ha minden bajt tudunk előre, olcsó.
A túlsó partnál tiszta, mély a víz,
ott úszhatnék erősen, sportosan.

De onnan ide vajon visszanéznék?
Látnám-e szorongó kis énemet?
Vagy elnéznék saját fejem fölött,
nem is látnám, hogy bámulom magam?

Czilli Aranka: Szavakkal és csendekkel

Néha a szavaiddal,
máskor csendjeiddel
horzsolod fel a bőröm.

Mire az út végére érünk,
felismerhetetlenné tesznek
sebhelyeink. Ránk sem ismernek
majd, akik induláskor még
megigazították vállunkon
a lötyögő felnőttruháink.

Tudtad, hogy a sebek fölé nőtt
kemény hegek érzéketlenek?
Mintha páncélt növesztene ott
a múltból tanuló bőrrész.
Mivel fogom érezni majd,
ha egyszer hozzám érsz?

Közben a távolságot, mint egy
üveggolyót,
ide-oda görgeti közöttünk
a mániás depressziós
Sziszüphosz.

Parti Nagy Lajos: Itt van az ősz huss...

itt van az ősz huss egy-kettőre
maró setét cseppel tele
mint kéményseprők zsebkendője
vonul az ég csepel fele
repül az ősznek szarva-tőgye
torkomig csügg a bőnye le
bár nátháimnak szárnya nőne
és elrepülhetnék vele
hisz életemnek semmi jója
lehull az este vasgolyója
kisül ma kémény és kalács
de énnékem nem sül ki ó jaj
csak szám előtt a néma sóhaj
s kályhám ölén a puszta rács

Jónás Tamás: Idősíkok

Eltűnnek lassan fényüket
még meg-megtöri az indulat,
de érezhető, nem tudható,
hiába szavaljuk, megmarad,

izmos folyó és lusta tó,
más tartalom, bár egy alak.
Az izgalom megnyugtató,
ami jön, tovább halad.

Az emlékek alatt pár titok
még világít, mint a vélemény.
Újraszőni a kárpitot
lehet. Felesleges remény.

Az elillanó formalint
utáljuk rendszerint.
Jönnek, mennek dolgaink,
mi maradunk meg már megint.

Összepakolni pár ruhát
minek, ha minden útra kész.
Feledkezésbe fordul át
a túlbecsült emlékezés.

Demény Péter: Elvonó

 

Mint az alkoholisták az elvonón,
elkezdek bocsánatot kérni magamtól.
Ne haragudj, mondom, nem jól szerettem,
nem jól nőttem fel, nem jól próbálkoztam,
illetve mindig csak próbálkoztam.
Kísérleteztem veled.
Életeket éltem, de sohasem volt
bátorságom egyetlen életet élni
alfától ómegáig.
A nagy szavakat is mindig rosszkor
használtam, antikváriumban vett romantikát
gyakoroltam.
Az önostorozásba már belefáradt a kezem,
az eredménytelenségbe minden másom.
Nem tudom, hogy néznék önmagamra végül,
és azt sem, hogy megbocsátanék-e magamnak.

Tóth Krisztina: Vasgolyó

Álmomban abban a házban jártam,
ahol ébren nem is laktam soha,
mégis, vakon odatalált az elme
a sötétségen át a kapujához.

Harmincöt évnyi távolságból
megsejtettem, hogy te is ott laksz,
egy ajtó mögött üldögélve várod,
hogy felérjek az emlékezetedig.

Gyerek volt még a testem, így hiába
vágytam rád felnőtt szerelemmel,
később aztán az idő folyosóin
járva örökké elkerültük egymást.

Mindig jó volt beszélgetni azokkal,
akikről tudtam, hogy ismernek téged,
mintha csak találomra teletömnék
fényképekkel egy üres postaládát.

Aztán egy nap a zúgó forgalomban
szembejöttél, félig már öregember,
és perceken át csak a szádat néztem
a fülsüketítő utcazajban.

Valamit mondtál, hogy már unokád van,
nem is figyeltem, félrevert a szívem,
nagy, lengő vasgolyó a levegőben,
nézd, mondtam, éppen bontják azt a házat.