2012. szeptember 29., szombat

Juhász Gyula: Milyen volt...



Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Nemes Nagy Ágnes: Sic itur ad astra



Ezekhez képest szent vagyok, 
nem érhet semmi vád, 
még lassan istenné leszek, 
ha így tart a világ.

Garai Gábor: Töredékek a szerelemről


Ki megvigasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hazug voltál, hiú, hitetlen?
Vakmerőbb, mint a képzelet!

Hová hullsz? Én meszes közönybe.
Nincs áhítat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.

És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.

           *

Lehet, csak a hibátlan testedet
szerettem, s föltárult, elengedett
szépséged gyújtottam ki a szilaj
szenvedély képzelt lángcsóváival?
Lehet, hűséged, vadságod csupa
varázsolt rongy volt, festett glória:
én rádbűvöltem rajongón - te csak
eltűrted jámbor hóbortjaimat?
Lehet, hogy így volt.
                     Akkor is neked
köszönök mindent - s elvégeztetett.
Fönntart még a tőled vett lendület.
Már semmi sem leszek tenélküled.

          *

Immár aligha változom meg:
minden vonásom végleges.
Mi eddig eszmém s mámorom lett,
eztán sorsom törvénye lesz.

          *

Aláaknázott terepen
lépkedek feszes nyugalomban.
Dühöm csak jelentéktelen
legyek dünnyögésére robban:
a folytonos életveszély
morajától szemem se rebben;
minden reményem benned él,
halálomnál véglegesebben.

         *

Mire megszüljük egymásnak magunkat,
kihordunk annyi kínt, kívül-belül,
hogy elszakadni egyikünk se tudhat
többé a másiktól:
                        feltétlenül
valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. -
S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,
fele bánatod én veszem magamra,
és bűneid felét is vállalom.

        *

Mióta szeretlek, eszméletem
minden percében rád emlékezem,
álmomban is te őrzöl meg talán,
rólad tudósít munka és magány,
veled lep meg hajnalom, alkonyom,
s hozzád megyek, ha tőled távozom.

        *

Nincs itt más lehetőség:
lélek-fogytig a hűség
szálai két szeretetnek
végképp összeszövettek...

        *

És Penelopém vár odahaza,
szövi a remény álom-szőnyegét.
Nincs termő nyara, kacér tavasza,
néki ez a telt öröklét elég,
hogy el ne múljék tőle a varázs,
mit érkezésem, a bizonytalan
sajdít belé, s a halk vigasztalás,
hogy csak őérte őrzöm meg magam.  

2012. szeptember 22., szombat

Jónás Tamás: Jegyzik az álmokat


Azt, aki nekem tetszik, feltétlenül elhanyagolom.
Félek tőle, de inkább tudom: nem lennék méltó párja.
Csak tápláléka lehetek bármi szépnek, áldozata.
Ha meg tudom tenni, hogy nem kívánom, már jól szeretem.
Nem viszem haza, nem leskelődöm utána, elkerülöm.
Nem mutatkozom be neki soha, ne tudja, ki vagyok.
Nem zaklatom telefonon, és nem követem az utcán.
Nem ábrándozom róla – talán jegyzik a vágyakat is.
S használom mégis: vele törlesztem titkos tartozásom.
Legfeljebb verseket írok róla, de soha sem neki.
Elfelejtem arcát, sorsát, nevét, álmom se adja ki.
Világok pusztulásán néma tanú: készülök rejteni őt.
Vihart teremtek, hadd tévedjenek el
bennem az őt
keresők

Jónás Tamás: Tárgyak


Kezdjük talán a tárgyakkal. Ugyanis azok
könnyen megfigyelhetők, mert mozdulatlanok.
De elsőre ne akarjunk túlságos sokat,
vizsgáljuk meg mindössze a boldogságukat.
Ember, állat, hogyha retteg, moccan, megremeg,
akár kiált, akár nyüszít, mondja: ,,szenvedek!”
Fáj a világ, ér elpattan, hangszál megszakad,
akik élnek, azt akarják, ők is fájjanak!
De a tárgyak állnak itten, az asztalomon.
Hiába pöckölöm őket vagy vigasztalom.
Csak állnak, csak néznek, vagy még azt se: kataton,
legalábbis annak látszik ez a nyugalom.
Jobban tűrnek? Jobb a börtön? Vagy csak boldogok?
Több igaz közt igazabb, mi egyszerűbb dolog.
Melyik hát az egyszerűbb: a boldog vagy a rab?
A rab, az már szétesett, a boldog egy darab.
Vagy a rabot még a remény, elnagyolva bár,
összetoldja, s mint rongybaba, szabadságra vár?
Aki boldog, szertefoszlik, minden ő lehet?
Boldog tárgyak, élőlények így hát nincsenek?
Figyeljük a tárgyakat! Mért mozdulatlanok?
Koordinátarendszerétől függ, hogy ki mozog.
Úgy látom, hogy nem moccan, csak egy alakja van.
S ha ő mozog, én meg nem? Tán ő boldogtalan?

2012. szeptember 15., szombat

Kányádi Sándor: Ahogy



ahogy tenyered homlokodra 
ellenzősíted meg-megállva

ahogy el-elmagányosodva
meg-megállsz egy-egy éjszakára

ahogy az üres polcra bámulsz
s nem hiányoznak már a könyvek
ahogy reggelente az ágy húz
és nem fölkelni volna könnyebb

ahogy otthonod még hiányzik
van-e otthonod igazában?
ahogy a szó is el- s kivásik
az otthonokban most lakás van

ahogy nyelved a rímre rájár
mint ujjaid a billentyűkre
ahogy foncsorosodva már-már
arcod lesz tükrödnek tükre

ahogy a tűznek csak a korma
senki senkinek számadással
ahogy elfacérul a forma
s a múzsa markát tartva házal

ahogy az ismerőst felejted
s az ismeretlen ismerősül
ahogy a rég magadba-rejtett titok
veled öregszik, őszül

ahogy az isten észrevétlen beléd épül
minthogyha volna
ahogy te is valamiképpen vagy a ház
és annak lakója

ahogy az erek, mint a húrok
aztán csak száll, elszáll a lélek
vagy sortűz nyomán tovasurrog rajban,
akár a seregélyek

Kányádi Sándor: Tárgyak



A tárgyak lassan fölveszik
vonásaink, szokásaink.
Hozzánk lényegül ágy és asztal,
bensőnket őrzi, kitapasztal.

Kanál, pohár, villa és csésze
lesz az embernek alkatrésze.
Lassan a testünk oda fárad,
hogy a szék tekint bútorának.

Képek, lemezek, könyvek, szobrok,
féltve őrzött, meghervadt csokrok
szövetkeznek a fallal, s végül
a négy fal, lopva, belénk épül.

Elorozzák tőlünk a vágyat,
megunnak, később ki nem állnak,
zsigereinkkel összejátszva
juttatnak majd egyszál deszkára.