Salvatore Quasimodo: Rövid kanyar

Veszíts el engem, Uram, hogy ne halljam,

amint az elmerült évek csendesen kifosztanak,

hadd változzék át a fájdalom nyílt mozdulattá:

rövid kanyar vár még reám,

mely előre visz élni.

Tégy olyanná, mint a szél, mely vígan szeli át a levegőt,

vagy olyanná, mint az árpaszem, vagy mint a lepra,

mely a teljes kibontakozásban nyilatkozik meg.

És legyen könnyű nekem szeretni téged

a fűben, mely belenő az ég fényeibe,

vagy a sebben, mely átlyukasztja a húst.

Megkísérlem az életet:

mindenki lehántja magáról a kérget, és habozik

a keresésben.

Újra elhagysz engem: egyedül vagyok

az árnyak közt, miket kiterít a homály -

szűk rés se nyílik, melyen át édesdeden

kibugyogjon a vér.

Jónás Tamás: A gonoszság éneke

Eljutottam az Istenig. Más, amilyennek hirdetik.

Üres az arca, nincs is épp. Sorstalan, mondhatni, némiképp.

Tévét néz, Hold a kapcsoló. Nem emberek közé való.

Csodát hagy néha dolgokon. Idegen, pedig vélt rokon.

Félmeztelen, a melle tyúk. Halott talán, a Földbe fúlt.

Taknyos az orra, válla szög. Bedeszkázzák az ördögök.

Olvasgat óriás lapot. Irigyel, mert én hallgatok.

Ereklyét őriz, skalpokat. A spájzban jövőt tartogat.

Unja magát, unalmas is. Ha nem szól, még az is hamis.

Gyanút ültet belém, kapál. Hitem forgatja, fakanál.

Erdőre jár, kiáltozik. Fáj neki, hogy nem változik.

Ásít, ha Bibliát lapoz. Mindent láttamoz, csillagoz.

Pilinszky János: Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,

maradék szemérmem némasága ez,

úgyse hallanád meg, hangot ha adok,

sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:

mint Izsák az atyját, én se kérdezem,

mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,

szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:

minek adtál ennem, ha nem eleget?

miért vakitottál annyi nappalon,

ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,

fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,

karjaid közt végre kisírom magam,

csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,

ennem is ha adtál, soha magadat,

örökkön-örökké sírok amiért

annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,

ahogy szoritásod egyre hevesebb,

ahogy ölelésem egyre szorosabb,

egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Kiss Judit Ágnes: Valse nostalgique

Csak egy történet volt,

mi félbeszakadt,

csak egy sor közben fél-

betört dallam.

Élünk azóta

más sztorikat,

senki se mond-

ta, hogy baj van.

Csak félig, csak félig,

csak félig, csak fél,

mitől fél jobban az ember?

A torzó, a kész,

a rész, az egész,

mindkettő veszélyes fegyver.

Csak ne jutna néha

eszünkbe meg,

hogy is szólt vol-

na a vége,

vidám lett volna,

vagy szomorú,

ha nem hagytuk

volna félbe?

A torzó, a kész,

a rész, az egész,

mitől fél jobban az ember?

Végigcsinálni,

abbahagyni,

mindkettő veszélyes fegyver.

Azóta nincsen

elég jó dal,

unalmas min-

den történet,

hallani véljünk

mindegyikben,

keressük a

töredéket.

Végigcsinálni,

abbahagyni

egyformán retteg az ember,

minden, mi egyszer

elkezdődött,

veszélyes, halálos fegyver.

Nemes Nagy Ágnes: Istenről

Hiánybetegségeink legnagyobbika

Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-

Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba –

felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható gyerekjáték-koponyánkba

egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy

makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél?

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem. Léted nem

tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként

létedet feltételezni: blaszfémia.

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál

volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése?

Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben?

Tudod te, milyen a félelem? A testi kín?

A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik

a gyilkos?

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló platánra, míg

megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked

fölötted?

Egy szót se szóltam.

Kiss Judit Ágnes: Naponta tükör elé

Azt mondják, majd elmúlik. 

És végül is miért ne? 

Függőségem, magányom 

Fájdalmas szövődménye, 

Naponta tükör elé 

Állok, hogy elmondhassam: 

Felgyógyulok belőled 

Egyszer, bár kínos-lassan,

Felfekvésem, fekélyem, 

Szívizomgyulladásom. 

A szenvedés azért van, 

hogy élesebben lásson, 

Ki mélyen lakik bennem, 

Nem érzés és nem elme, 

Ki minden sötétségen 

Átvezet énekelve 

Egy olyan valóságba, 

Hová nem vezet ajtó, 

A seb heg nélkül gyógyul. 

És semmi sem mulandó.

Simon Márton: Tél, pályaudvar

Most ez a tél. Ezek a napok. 

Halvány kékek, hidegek – mint 

fűtetlen személyvagonok – és homályosak. 

Ami bennem hull, nem olvad el. 

Írok. Hátha így elfelejtelek. Hátha így felejtelek el. 

Hogy legyen tavasz, de ne érdekeljen, hiába mesélik 

hogy otthon megint a belvíz. Hogy szétmossa ami 

még. A hamvaid – ha ugyan vannak olyanok. 

Ne álmodjak egy sötét, földalatti tengert, 

ahogy téged dobál, ébredéskor tudva, 

engem is elkapott (vizes az arcom). 

Kiürült pohár a szeretet. Szorongatom. 

Le kéne tennem. Szórt fényben 

ülök a pályaudvaron. Nézelődök a hidegben. 

Nem hoztam neked akkor cukrot. 

Most hiába nézem, nincs hová mennem érte. 

Tavasz lesz. Addig álmatlansággal pótlom, hogy te alszol. 

Ennyi van köztünk. Csak mint akit meglöknek véletlenül. 

Dühös vagyok, nem haragszom. Nem haragszol.